4.1.15

.

Martin Roemers fotója


Önkéntesnek jelentkeztem. ...a többi repesz a sárba csapódott, de egy eltalált. Megvakultam.
(férfi, Nagy-Britannia)

A Szovjetunióban éltem, öntudatos kommunista voltam, nagyon fiatal lány,  önkéntesnek jelentkeztem. Tífuszkórházban dolgoztam, egy fertőzés szövődményeként vesztettem el a látásomat. Akkor még csináltak egy olyan nagyon erős szemüveget, amivel a háború végéig tovább dolgozhattam nővérként. Aztán fokozatosan teljesen elvesztettem a látásomat. (1926-ban született nő, Oroszország)

Én egyáltalán nem akartam a háborút. Amikor a feleségemmel a kilencvenes években részt vettünk egy utazáson, és visszamentük arra a helyre, ahol megsebesültem és megvakultam, hirtelen minden emlék visszajött: egyáltalán nem akartam harcolni. Emlékszem, néztem a folyót, és arra gondoltam: mi a fenét keresünk mi itt. Még csak nem is a mi országunk ez. Szerettem volna egyszerűen elúszni. (1926-ban született férfi, Németország)

Ukrajnában éltünk, egy kis német faluban. Az apámat szénbányába vitték el dolgozni, soha nem láttuk többé. A háború alatt az itteni németeket kitelepítették Kazahsztánba. Ott teljesen elhagyatva éltünk, a települést pedig tilos volt elhagyni. Így orvos sem volt, amikor négyévesen a vitaminhiánytól megvakultam. Amikor évekkel később anyám el tudott vinni orvoshoz, már késő volt, hogy bármit tegyenek. (1940-ben született nő, Oroszország)

A háború csodálatos időszak volt. Soha utána  nem volt olyan kalandos az életem. A gyerekek egy csapatban játszottak mindig, én voltam a legkisebb, afféle lótifutinak vettek be maguk közé. Találtunk egy német sisakot, az az orromig csúszott le mindig, nagyon büszkén hordtam. Én minden lövedéket ismertem, mindig nekem hozták őket. Láttam a katonáktól, hogy használják. Egyetlen egyszer talált a nővérem olyat, amilyet még sosem láttam. Na, az felrobbant a kezemben. Megvakultam. De a háborúról magáról csupa jó emlékem van. Rendkívül kalandos volt.
(1938-ban született férfi, Hollandia)

...a kórház, ahova én is kerültem, tele volt gyerekekkel, akik lőszerekkel játszottak. Rengetegen veszítették el a kezüket, lábukat és a látásukat. Sokan haltak ott meg.

1982-ben az öten az unokatestvéreimmel találtunk az erdőben egy régi dobozt. Megpróbáltuk kinyitni. De nem doboz volt, hanem egy gránát. A többiek azonnal meghaltak, én legkisebbként mögöttük álltam, azért éltem túl. Éveken át folyt a per az egyik meghalt fiú családja és a település között, hogy ők a hibásak, mert a gyerekük titokban lőszereket gyűjtögetett, vagy az önkormányzat, amiért az erdő nem volt megtisztítva. (1970-ben született nő)

...később telefonközpontos lettem...

...fizioterapeuta lettem...

...műszerész lettem...

...ügyvéd lettem...

...most már nehezebb, mert a nyolcvankilenc éves feleségemet nehezen tudom ellátni... hetvenkét éve vagyunk házasok.

...lehetett volna rosszabb is...

Keine Kommentare: