12.8.13

A zöld bronzharang


   
Szántott egyszer egy paraszt a földjén Szent Oroszországban. Egyszercsak megbotlott egy nagy vaskarikában. A karikához még valami nehéz is tartozott.


Rákötött hát egy kötelet, és befogta elé az ökröt.
És íme, az ökör egy zöld bronzharangot fordított elő! Oly könnyedén és egyszerűen, ahogy az ember répát húz ki a földből, noha a harang nagyobb és nehezebb volt, mint bármelyik szerte az országban.
Futva érkeztek a szomszédai, és ámuldoztak:
– Nézzétek! – kiáltozták, – Iván egy harangot húzott ki a földből!
El sem tudták képzelni, hogy kerülhetett oda.
– Ez valódi csoda! – vélekedtek. Iván egy köteg szénát adott az ökörnek.
– Igazatok lehet – mondta. – Ha jobban belegondolok, tényleg csodának tűnik.
 
Nosza, hozták hát a szekercéket, ácsoltak egy haranglábat.


Tizenkétszer egy évben, minden nagy ünnepen megkondult a harang. A hangja hetedhét határon át hallatszott.
Aki csak hallotta, mintha újjászületett volna. Akinek bánata volt, elfeledte; aki magányos volt, feledte a magányt. A betegek megkönnyebbedtek, a szomorúak vigasztalást merítettek belőle. A szegények gazdagnak érezték magukat, a gazdagok eszükbe vették a szegényeket, és segítettek rajtuk.
Ilyen egy harang volt ez.


Iván harangjának híre fülébe jutott a nagyhatalmú cárnak.
– Egy ilyen harang nem parasztnak való – mondta. – Hozzátok el, hogy palotám legmagasabb tornyában függjön! – Ezer katonája élén indult el a faluba.


A parasztok kérlelték a cárt:
– Hagyd meg nekünk a harangot, atyuska! Isten ide tette a földbe ajándékul nekünk, hadd maradjon hát itt!
De a cár nem enyhült meg.
– Ez a harang túl jó nektek. Hozzátok elő, hogy elfoglalja a helyét palotám legmagasabb tornyában! Én vagyok a cár, és a cár parancsa mindenek fölött való!
Előhozták hát a harangot, és a katonák rátették egy jól megvasalt szekérre.


Hat lovat fogtak elébe.
– Gyí! – kiáltott a cár, de a lovak gyengének bizonyultak a zöld bronzharanghoz. Meg sem tudták mozdítani a kocsit.
– Tizenkét ökröt! – parancsolt a cár, mire az emberei elővezettek egy tucat ökröt. – Tizenkét ökör majd elvontatja!
Saját kezével fogta meg a rudat, és csapott az ökrök közé. Az ökrök bőgtek, nekifeszültek a hámnak, de ők sem tudták megmozdítani a szekeret.


Erre a nagyhatalmú cár a katonáit fogatta be a kocsi elé.
– Te is állj be közibük! – adta ki a parancsot a kapitánynak –,  És húzz, ahogy csak tudsz!
De az ezer katona és a kapitány együtt sem tudta megmozdítani az Iván harangját. Mert most meg olyan nehéz lett.


A nagyhatalmú cár megértette, hogy semmiképpen sem tudja megkaparintani a harangot. Haragra gerjedt, és előparancsolta a kovácsát.
– Kovács! Fogd a legnagyobb kalapácsodat, és üsd szét ezt a harangot ezer darabra. Ha nem harangoz a cárnak, ne harangozzon soha többé!


A kovács fogta a legnagyobb kalapácsot, és ahogy a cár parancsolta, ezer darabra ütötte a harangot. A szilánkok belepték az egész mezőt, és a cár haragosan elvonult a katonáival.

Másnap reggel – közeledett a tél, és szálldogált az első hó – Iván kiment a mezőre. A fagy beállta előtt vissza akarta szántani a harang szilánkjait a földbe, ahonnan előkerült. Ezer zöld bronzszilánkra számított – de mit talált? A föld kis csengettyűk ezreivel volt tele, az egyik éppolyan kerek és tökéletes, mint a másik. Iván a kötényébe gyűjtötte a csengettyűket, és odaadta az embereknek a faluban, és a szomszéd falvakban.


Az emberek a csengettyűket a lovak hámjára akasztották,


és a csengettyűk messzire csilingeltek a behavazott úton.

Keine Kommentare: