6.7.13

Semmitőrző ajtók 2.

Azóta is vágyom a testet, melyet a víz hűtött le és a futás izzított föl.


Klió testi öntudata volt kikezdhetetlen, amivel mintha azt mondanám: a világ működése iránt érezett szellemi bizalma. Ez a nő millió évek óta érintetlenül hordta magában az állatot. Nem volt szép, nem volt csúnya. Inkább csúnyának láttam először, de amint a szemébe pillantottam, nem kis megütközéssel vettem tudomásul, hogy jóval több annál, amit még szépnek lehet mondani. A szemrése eleve úgy volt az arcába metszve, hogy méltó helyet foglalhasson benne kivételes pillantása. Vagy tán azért volt oly meglepő a pillantása, mert kivételesen volt a szemrése vágva? Hol kezdte benne a teremtés a munkáját? Mit és miért alkotott? Ha kifürkészhető lenne terve, akkor a szavakkal is biztonságosabban nyúlhatnék tökélyéhez. Ennek hiányában hasonlatokat keresek mindahhoz, ami a pillantás számára a vonások és a színek keresetlen harmóniája az anyagban. 
Madár tolla lehet csupán olyan fényesen fekete, mint amilyen a haja. Egyenes szálú és erős, simán fogta hátra, tiszta maradt a homloka, picit eltakarta a fülét. Bőre barnájában megfoghatatlan sárgás árnyalat. Óhatatlanul az volt az ember első benyomása, hogy földrészek, éghajlatok és fajok találkoznak a tagjaiban. Minden hosszúra és nyúlánkra volt méretezve benne, bár valójában nem volt magasabb az átlagosnál. A csontokhoz tán valamivel kevesebb izomzat ízesült, mint hogy egyetlen tagjának formája is telt legyen. A hasa sem volt telt, e kerekségre egyébként hajlamos, hanem gyöngéden magasba törő gótikus boltozat, a feneke meg gömbölydednél tökéletesebben gömbölyű, de kicsi; csípőcsontjai szikár szirtként hegyesedtek, és emlőjének megpillantásakor valóban nem juthatott más az ember eszébe, mint egy kősziklákon szökellő növendék állat; csaknem semmi másból nem állt e két büszke emlő, mint a bimbók hatalmas, mályvaszín holdudvarából. Meredt és nézett és kiáltott és kívánkozott. 
Ujjatlan, kereken kivágott, nagyon egyszerűen szabott, házilag készített ruhákat viselt, lapos sarkú szandált vagy szintén lapos sarkú, divatos papucscipőt. Karja és lábszára oly inasnak tetszett e ruhákban, mint egy napégette pályamunkásé, ki szívós és erős. Semmiféle bizsut vagy ékszert nem viselt magán. Kopár volt, miként egy szelektől lecsiszolt fennsík. Éjszakai fagyban repednek és pattannak a nappali forróságtól fölhevült lávakövek. 
Őrületes bozótban nőtt az ölén a fekete, selymes tapintású szőr; sós tengeri lápnak, partra vetett halaknak van ilyen illatuk. Olyan tisztasággal nyílt meg alatta, miként egy síkos húsát kínáló gyöngyházfényű kagyló. 
A szeméről és a tekintetéről még mindig nem sikerült semmit mondanom. Csontos és élesgerincű, hajlott ívű orr meredt elő hosszúdad arcából, s tán ez tette olyanná, hogy az első pillantásra, de csupán a legeslegelső pillantásra ne legyen fölfogható a szépsége. Férfi orra, vagy egy őskori ragadozómadár csőre is lehetett volna; e kettőre emlékeztetett. Ilyen lényeket küldhettek az istenek a teremtés tüzét eltulajdonító Prométheusz leláncolt testét megkínozni. Csak a szépség, a csúnyaság soha nem másokat kínoz. 
Akkor mutatkozott teljes szépségében, arányainak és vonalának fenséges, királynői pompáját akkor nyerte el, ha körötte az arc minden vonása az öröm és a fájdalom határára sodródva, kéjbe torzult. Mintha a tüdő táplálásának közönséges föladatát a bőre vette volna át, nem vett többé nyílásain lélegzetet. Minden más, ez az egy nem. Az élvezet pírja minden hegyet és völgyet ellepett, ezt a büszke szirtet nem. Érinthetetlenné változtatta a minden ízében érintkezőt. Magányos szirtként magasodott ki abból a ködtengerből, amelyben testének minden porcikája alámerült. 
Bármilyen hasonlatot keresnék, elvéteném. Legyen hát az, ami először eszembe ötlött a szeméről. 
Ősei tán Alexandriából származtak át Athénba, vagy athéni ősei hajóztak oda, hogy magukba oltsák az egyiptomi nők szemét, nem tudom. Nem tudom, hogy a festés segítsége nélkül milyen lehetett az egyiptomi nők szemének metszése, de ehhez hasonlóan metszett szemet csak szobrokon és festett múmiákon láttam. Hangsúlyozom, nem festette magát, nem kellett és nem is lehetett átigazítani, amit a természet adott. Szemrésének alsó vonala csaknem egyenesen futott ki a halántékára, s a fölső vonallal háromszöget képezett. A szemgolyó túlzón hatalmas gömbje ebbe a háromszögbe volt bezárva. Lusta, súlyos szemhéj záródott rá. Ugyanilyen lusta és súlyos volt az ajka. Abban inkább fekete ősei hagyhattak magukról nyomot. S ez a megfoghatatlan sárgás árnyalat, mely bőrének barnáját elszínezte, az íriszében mutatta meg magát izzón; ha nem hűtötte volna valamennyi zöld, tán lángra kap. És nem csak vonalkák, hanem barna pöttyök is ültek benne, ezek kötötték mélyre nyúló gyökerükkel a szürke agyhoz a sugározást. Bagolyszem. Amelynek az volt a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mélyebbről nézett ki, mint ahonnan látott, és messzibbre, mint ahová el kellett látnia. Athéné szemét képzelnénk el ilyennek, akit nem véletlenül társítottak a világító szemű bölcs bagolyhoz. Ami megint nem más, mint egy kulturális hasonlat. 
Mély volt a hangja, s ha nem ugyanolyan ostoba gondolatok és felszínes érzések megformálására használta volna, mint valamennyien, akkor senki nem hitette volna el velem, hogy közönséges anyától és még közönségesebb atyától született halandó. De engedjetek még a szeméről beszélnem. 
Mindannyian azt látjuk, amit nézünk. Mintha látta volna az előzményeket és látta volna a következményeket, mintha a beláthatónál tágasabb térbe nézne bele, akárha nem a tárgyakat és a jelenségeket, hanem a felületükön múló időt látná, s nem azt, ami a látszatával van jelen. Közömbös volt a tekintete és derűs. Amire puhán rápillantott, ridegen vette tudomásul. Tárgyat látott a szemem, az ő szeme árnyékát látta a tárgy helyén, egy ősforma árnyékát. Árnyékot látott a szemem, az ő szeme a fényforrást figyelte a tárgyak árnyékában. Nem értettem a világot, hogy miért éppen ez a nő hordja ki a zaccos kávékat, a hamisított rumot és a dohány füstjétől ízes süteményeket a rondáknak és az ostobáknak, amikor ennek fordítva kéne lennie. Igaz, éppen csak átbukdácsolt az alsóbb iskolák osztályain, képzetlen volt és műveletlen, e róla szóló himnikus elemzésből például egyetlen szót sem értene, s még azt sem lehetett elmondani róla, hogy más, testközelibb forrásokból ivott volna magába bármiféle életkultúrát. Görögnek vallotta magát, minden sejtjében különbözött mindenkitől, s így jelenthette ki büszkén, hogy nem ugyanolyan, de árvaházban nevelkedett. Szüleit menekülésük közben lőtték agyon, s a szülők emlékét őriző menekülő társaknál kapott albérleti szobát, ám a görögség kultúrájához sem volt több köze, mint annak a nyelvnek a kultúrájához, amelyen beszélt. Mégis mindent tudott. Mindent tudott a barátomról és rólam. És bárkire ránézett, mindent tudott. Mindent tudott barátommal közös szerelmünkről is, aki hozzá viszonyítva olyan volt, mintha nem a természet műhelyében, hanem egy jobb belvárosi szalonban állították volna elő. Mégsem Kliót szerettük. Egymást szerettük közös szerelmünkben és egymásban magunkat szerettük, erről viszont semmit sem tudtunk. Klió mindent tudott arról, hogy mi ez a mégse; tudta, mi történhetik és mi nem történhetik, ha e mégsem nem enged. Testvéries viszonyban élt a démonokkal.

(Nádas Péter: Évkönyv. 1989)

Keine Kommentare: