30.6.13

vagyunk



 „Jól figyelj arra, amit most elmondok”, mondja. “Mi románok vagyunk.”
   „Hogy lennénk mi románok”, kérdem, „amikor nem is tudunk románul?” „A nagyapád szépapja, Trajan Popescu még tudott”, válaszolja. „A nagyanyád is tudott, a dédanyjától tanulta, Amikor mérges volt, mindig románul káromkodott. Másokat is románul mocskolt. Nagyon tudta mondani”.
   „Mikor halt meg a nagyanyám?”, kérdem.
   „Egyéves múltál, öt éve se volt még. Málét törtünk. Este hazajöttünk a munkából. Lefeküdt, és meghalt. Akkor már nem káromkodott. Dolgoztunk látástól vakulásig. Elfáradt. Meg elfáradt az élettől. A mi életünknek nagy sora volt”, mondja.

   „A Popescu-család volt Berken a pópacsalád. A Károlyi uraságék telepítették be őket. Berek kipusztult. A török meg a  tatár kirabolt, az embereket legyilkolták. Nem volt osztán sokáig semmi. Akkor gondolták a Károlyiak, hogy hoznak be románokat. Hoztak tizenkilenc családot, köztük volt a Popescu család is. Avram Popescunak hívták az ükanyád szépapját. Ő volt a pópa.

Előbb a havasokról költöztek be Erdélybe, de nem kaptak földet. Csak a kicsi fatemplomukat hozták magukkal. Eladták a birkát, a kecskét, amit hoztak, hogy kifizessék az adót. A birtok ura magyar volt, nyáron felfogadta őket, de ahogy eljött  a tél, nem volt mit csinálni. Néha favágás, erdőirtás, kubikolás, amíg be nem állt a fagy. De hamar elfogyott a kukorica, kiürült a szalonnásláda. Minden zsírosbödön koppig volt. Télen a fakérget szedték le, megőrölték, hogy pogácsát süssenek. Tavaszra kihullt a foguk, megkopaszodtak a gyerekek, az asszonyok is a főkötő alatt. Úgy néztek ki, mint a zsidónők. Így aztán, amikor a Károlyi grófok ágense bement Erdélybe, hogy munkásokat toborozzon, örömmel ajánlkoztak. Eljöttek ide. Nem kellett otthagyniuk semmit, mert nem volt semmijük. Csak a kicsi fatemplomot szedték újra szét, amelyben nem volt egyetlen vasalkatrész se. Se ácskapocs, se vasszeg, se csavar. Minden fából készült abban. Azt hozták magukkal. Azt állították fel itt a szomszéd faluban. Otthagyták a hajnali ködöt a hegyek felett, a téli fagyot a patakok jegében, a fenyőerdőkből leereszkedő és a gyerekeket elragadó farkacsordákat. És otthagyták a gyilkos tavaszi éhséget, amikor az elfáradt öregek megtértek a távoli hazába, a kék hegyen túlra. A pópa megáldotta a földet, a fákat, a vizeket, és vezetésével új falut jelöltek ki maguknak itt.

   Így teltek az évek, megtisztították a vízfolyásokat, kiirtották az erdőt, hogy legyen elég szántó. Megművelték a földet. Házakat építettek. Először, ahogy megszokták, fából. Kicsiket és melegeket. Aprócska ablakokkal. De a Károlyiak nem adtak elég fát, mert itt kevés van, és nagyon meg kell becsülni. Ami van, az sem sudár fenyő. A tölgy se nő itt olyan magasra, mint Erdélyben vagy a Havasokban. Ezért amikor már jobban álltak, a kicsi faházak mellé vályogból nagy házakat építettek, ahogy errefelé szokás. A folyóból fogtak halat. Termett elég búza. A kertekben gyümölcs is. Már csak a szilva kékje emlékeztette őket a hegyekre. Elmúlt a tavaszi éhség. Nem hullt ki a foguk. Nem kopaszodtak meg az asszonyok meg a pulyák. A pópa minden tavasszal megáldotta a határt. Kivonult az egész falu, hogy a friss vetésre hintse Popescu unokája a szentelt vizet. Vitték az ikonjaikat, a zászlóikat, énekelték a furcsa dalaikat, amelyekben untig-fáradtig könyörögtek az Istenükhöz, az ortodoxok istenéhez, akit a környékbeli reformátusok nem győztek gyalázni.

   De a Károlyiak meg voltak elégedve. A falu rendesen fizette az egyre magasabb adót. Szorgalmasak voltak. Amit megtermeltek, vitték vásárra, Károlyba, Szatmárra. Ott árultak a láncos templom melletti téren. Elmentek a távoli Nagybányára vagy Szigetre, Máramarosszigetre is. Kínálták a közeli jánki vásáron is portékájukat. Az Isten áldása volt a falun”, mondja a nagyapám. A bajsza végén lévő nyálcseppet tenyerével törli le. Nézi csizmája orrát.

   „Mígnem egyszer megjelent a vármegye küldötte. Károlyból jött, a megye hajdúi kísérték. A küldött nagy fekete porköpenyt viselt, a hajdúk zöldet. Lassan, komótosan haladtak. A hajdúk a lovakon, a küldött fáról fára repült. Keresztül a hajdúk feje felett. Ahogy a varjak szokták: vitorlázva lebbent át egyik ágról a másikra. Forgatta a fejét jobbra, forgatta balra, hogy lássa azt, ami középen van. Kémlelte az utat, hogy Zajta után merre kell továbbmenni. Addig tudták csak a járást. De aztán csak betértek Berekre. A küldött leszállt a falu szélén álló legsudárab nyárfára. Onnan a falu közepére siklott. Leverte a port a köpenyéről, és a belső zsebéből előhúzott egy írást. Hosszában volt összehajtva a papír, az alján három pecsét díszelgett: egy a kamarától, egy a főispántól, egy pedig a fogságban nevelt metropolitától származott.  Mindegyik kárminszínű volt, mintha friss vércseppeket ejtettek volna a papírra. A fogságban nevelt metropolita pecsétjéből egyszeriben csöpögni kezdett valami, amíg Nyisztor a falu bírája felolvasta az iratot a pópa köré gyűlt románoknak. És mert nem értették a magyar hivatali bikkfanyelvet, ezért mind Popescura néztek.

   Közben a harmadik pecsétből, minden erdélyi románok fogságban nevelt metropolitája pecsétjéből nagy kövér cseppek hulltak.
   »Singe«, mondták az emberek babonásan, borzongással.
   A singe ugyanis vért jelent. És valóban, vér volt az, a románok vére. Megkínzott román parasztoké, akik ragaszkodtak a hitükhöz, a pópájukhoz, a nyelvükhöz. Akik nem akarták hagyni, hogy elvegyék a többször szétszerelt aprócska fatemplomukat, amelynek darabjait induláskor a vándorútra induló családok között osztották szét. Így hozták keresztül a hegyeken, patakokon, folyókon. Szánkón eresztették le a havasokban. Folyókon úsztatták. Olyan fákból készült, amelyeket többé sose láttak viszont. Fenyőkből, amelyek itt a síkságon nem élnek meg. Lombos fákból, amelyek lehullatják ősszel a levelüket, és kizöldellnek tavasszal, de itt még színüket se látták.

   Amikor megérkeztek, összerakták a kis fatemplomot. A pópa felszentelte, a nép pedig énekelt hozzá. Az emberek fejüket mélyen lehajtva léptek be az alacsony bejáraton. A templomban még a következő nemzedékek is érezték a távoli erdők illatát. A legnagyobb hőségben is arcukba csapott a metsző havasi szél. És az örökzöldek ragyogása vette körül őket. De tudták, hogy a szentek szentjét elválasztó hármas kapu mögött, ahová asszonyszemély nem teheti be a lábát, csak férfiember, jelen van az élő Isten, nem úgy, mint a többi hitetlen templomában. A középső kaput egyedül csak a pap nyithatja ki, miközben azt énekli, hogy Ajtókat az ajtóknak...

Ott harsant fel, az oltár és a kapu között Popescu érces hangja, mint a bérceken végigördülő visszhang. És amikor kitárja a királyi kapu két szárnyát, felzúg a picike templomba begyömöszölődött falu, mintha üdvrivalgás volna, úgy éneklik teli torokból, mint a győztesek: »Áldott a mi Istenünk öröktől fogva, most és mindenkor és örökkön örökké! Ámen.«

De most hallgatott a nép. Nézték, ahogy a metropolita pecsétjéből románok vére csöpög a fekete köpönyeget viselő vármegyei küldött fénylő csizmájára. Amíg a küldött olvasott, a falu már nem Popescura figyelt, hanem a csizma orrán megikrásodó vércseppekre. Az előbb a csizmán még látták visszatükröződni a falut. Ott volt az egész kicsiben. A megriadt közösség úgy gyűlt össze a pap körül, ahogy a csirkék bújnak a kotlós szárnya alá. Már nem látták magukat a rácsöpögő vér miatt. És amikor a küldött befejezte a levél olvasását, kínosan hosszú szünetet tartott, végighordozta a tekintetét a népen, majd megkérdezte:
   »Mindenki értette, hogy mi a felséges királyi tábla határozata, melyet a nemes megye és őfőméltósága, a főispán úr saját keze szennyével illetett és karmazsinszín pecsétjével megerősített? Továbbá a minden erdélyi románok metropolitája is helybenhagyólag, mint akaratával mindenben tökéletesen megegyezőt írt alá, és a legfáinabb magyar viaszból készült legkiválóbb magyar kárminnal színezett bíborosi pecsétjévellátott el?«, hangzott a követ sürgető és türelmetlen hangja.
   Mondandója végére érve egyre fenyegetőbben, szinte kiabálva fordult a teljes papi díszbe öltözött Popescuhoz, a falu pópájához, aki mindennek ellenére úgy nézett ki az egyszerűen öltözött, de finom kelmékbe burkolt követ mellett, mint egy moslékba esett csirke.

   Popescu hallgatott.
   »Mindenki megértette, amit mondtam, te pópa?«, kérdezte ordítva a követ. Mire Popescu, a te szépapád apja szelíden válaszolt.
   »Nagyságos uram, alig tudnak a szerencsétlenek magyarul, hisz románok...«
   »Hát ez a baj!«, vágott közbe a követ. »Tanuljanak meg! Addig is fordítsad le nekik te«, mondta dühösen, erősen megnyomva a te szócskát. A vér pedig továbbra is csöpögött a fogságban nevelt metropolita leveléből, aki soha sem hagyhatta el püspöki kalitkáját. Szökött rabok jutottak el néha hozzá, akik szörnyű kínzásokról vittek hírt, és csak az udvar homokjába rajzolhattak, mert a nyelvüket kivágták. Sebeiket mutatták meg a püspöknek, aki csak mutató- és középső ujját helyezte az eleven sebhelyekbe, szakította fel kezeivel a váladékos bőrt, varas résekbe túrt bele, és néma könnyek folytak végig az arcán. Aztán amikor gyűrűsujjával finoman megérintette a papírt, a pecsétet helybenhagyólag rátette a románok elleni újabb határozatokra, a néma könnyek ráncokat vágtak finom, naptól óvott bőrébe.

   És akkor Popescu, a te szépapád apja, elmondta a megriadt nyájnak, hogy többé nem beszélhetnek románul, a magukkal hozott kicsi templomukban nem énekelhetik többé Aranyszájú Szent János liturgiáját. A templomban többé nem hangozhatnak el a hit titokzatos és rejtett értelmű szavai: »Mennyei király, Vigasztaló, Igazságnak Lelke, ki mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz, minden jónak kútfeje és az életnek megadója, jöjj el, és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennytől, és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket!«
   Ezt a részletet, amelyet a legjobban szeretett a liturgia szövegéből. Elvész a titok, mert elveszik a néptől a szavakat.
   »Nem mondhatjuk többé románul a mennyei liturgiát.«
   A népből ekkor szakadt fel a fájdalom. Kiabálni, jajveszékelni, sírni kezdtek.

   A zúgás idővel elcsendesedett. A követ hideg hangja, elemelt keze elnémította a népet, végleg csendet parancsolt. A pópa, a te szépapád pedig folytatta, hogy immár a fogságban nevelt metropolita vérző pecsétjével megerősített beleegyezése szerint ők többé nem a minden erdélyi románok metropolitája, illetve nem az egyedül üdvözítő ortodox egyház fennhatósága alá tartoznak, hanem immár az Ungváron és Munkácson, gyalázatos árulás árán létrehozott uniált egyház jámbor báránykái. Amikor Popescu román nyelvű beszédében kimondta a miserabil, majd megismételte a még súlyosabb josnic szavakkal, mi a véleménye a levélről, mely szavak értelme az, hogy alávaló és gyalázatos, a mellette álló követ hirtelen lendületből úgy vágta szájon, hogy a pópa fejéről lerepült a sapka.
   Popsecu a meglepetéstől úgy némult el, mint a kacsa, amelyik méhet nyelt, egy szempillantás alatt dagad fel a nyaka. Vagy a tömés alatt lévő liba, amelyik szemet kap és rögvest kanot vet.

A követ ekkor tökéletes románsággal szólt Popescuhoz, és könyörtelen szigorral közölte vele, hogy a pópa, mármint Popescu, mélyen megbántotta a magyar királyság és az osztrák császárság védőszárnyai alatt megbecsülést élvező anyaszentegyházat, továbbá Őszentségét, a kegyelmes pápát kebelére ölelő uniált pápaságot. Ekkor derült ki, hogy a követ tökéletesen beszél románul, olyan kifogástalanul, ahogy csak az beszélhet, akinek ez az anyanyelve. Popescu szíve ekkor összefacsarodott, hogy akkor bizonyosan nincs miben reménykedni, ha már a románok árulják el a románokat. És ezt követően megadó egykedvűséggel várta, hogy mi történhet még.

   A követ felemelt kezével megint csendet parancsolt.
    »Rám ruházott hatalmamnál fogva lázításért és szentséggyalázásért húsz év nehéz várfogságra ítéllek«, mondta Popescunak. »Egyúttal a magammal hozott uniált egyház papját, Anselm Radut nevezem ki a község pásztorává, aki megtanítja nektek az egyesült, görög és katolikus egyház nyelvét és szokásait, és beterel titeket a katolikus egyház üdvözítő lelki édességekkel teli aklába.«
 »Nem akarjuk«, zúgták a románok.  »Popescu pópát akarjuk.«
   A követ nem szólt. Türelmesen figyelt a hajdúk biztonságot adó gyűrűjében. Megvárta, míg kidühöngi magát a nép, mert a követ ismerte a tömeg természetét. A hajdúk kutyaszemmel lesték a tolongó, szitkozódó parasztokat. Aki túl közel jött, arra ráhúztak egyet a frissen nyesett mogyorófa-husángokkal. A többiek a falut zárták körül. El voltak készülve az álló ítélkezésre, ahogy akkoriban a statáriumot nevezték. De minden vihar véget ér egyszer. Minden friss szar bebőrösödik. Semmi sem tart örökké. Amikor a nép elcsendesedett, megszólalt a követ.

    »Na, ide figyeljetek. Mindenki kap rendes magyar nevet. Tömeges keresztelés keretében hamarosan mindannyian megerősítitek az uniált egyházhoz való önként kinyilvánított ragaszkodásotokat. Úrnapjára itt több pogány már ne legyen! Az új tisztelendő atya felkészít titeket arra, hogyan lehettek hű alattvalók és az üdvösség érdekében földi zarándokutat folytató hívei az anyaszentegyháznak. A Munkácsi Exarhatus istenszerető püspöke el fog látogatni hozzátok. Felveszi miattatok legszentebb pásztorbotját, áldozatos szívű diakónusai fejére helyezik püspöki süvegét, felhúzzák reszkető májfoltos kezére habos kesztyűjét és gyűrűsujjára felvonják püspöki pecsétgyűrűjét, amelyet kegyesen megenged nektek, hogy alázatosan megcsókoljatok. És akinek mindez nem tetszik, az itthagyhatja mindenét, és visszatoloncoltatik a Kárpátokon túlra. A külső sötétségbe, ahol lesz majd sírás-rívás, és fogaknak csikorgatása.«

   A falu bírája eddig csendben várakozott. Eddig csak vakarta a fejét. De mostanra összeszedte a bátorságát, és hogy ne maradjon az övéi előtt szégyenben, levette kucsmáját, és meghunyászkodva a követ elé járult.

   »Alázatosan instálom a tekintetes urat, ha már úgy kell lennie, hogy ez után a Munkácsi Uniált Egyházhoz tartozunk, mint katolizált hívek, miért ne tehetnénk ezt a mostani pópánk, Popescu vezetésével«, kérdezte és közben könyökével bökdöste a pópát.
»Na, mondjon már valamit, Popescu. Elvezeti ezt a falut a római pápa nyájába, ugye? Mert azok követni fogják magát, az már biztos«, mondta.

   A követ azonnal letorkolta.
   Szó sem lehet róla! Popescu magát bűnében megmakacsolt eretnek. Belőle sosem lesz a pápának, sem a tisztelendő hercegprímás urunknak igaz híve. Kutyából nem lesz szalonna. Tudnod kellene neked, bíró, hogy régi tömlőbe nem töltenek újbort. Popescunak gyalázatos szavai miatt a börtönben a helye«, mondta.

   És úgy is lett, mert példát kellett statuálni, mint a katonaságban”, tette hozzá nagyapám.
   „Akadt még néhány fafejű román, akit meg kellett büntetni. De a többség belátta, hogy jól van ez így. Már megszerették a lassú futású folyót, a csendes teleket, a faházak helyett épített vályogházakat, a tüzes szatmári szilvapálinkát, és nem vágytak vissza a havasokba, ahol tavasszal fakérget kellett őrölni, hogy cipót süssenek a pulyának. A koplalásba se vágytak vissza, amikor tél végére kihullott a foguk, feldagadt az ínyük, és a megkopaszodott asszonyok olyanok, mint a borotvált fejű jámbor zsidófeleségek. Ahol tavaszra az öregeket megtizedelte a várakozás.

Így aztán lassan átszoktak a kicsi fatemplomból a téglából épített újba, ahol az uniált egyház papja énekelte ugyanazt az Aanyszájú Szent Jánostól származó liturgiát, mint hajdan Popescu, csak már nem románul, hanem magyarul. A gyerekek is magyar iskolába jártak. Az öregek lopott holmiként, titokban adták tovább a megkopott román beszédet. Idővel az emlékezet nehézkes folyója azonban már nem sodorta tovább az idegenül csengő szavakat.

   Aztán már az sem keltett felháborodást, amikor egy nap valahogy kigyulladt és reggelre porig égett az aprócska fatemplom, amelyet a Havasokból hoztak magukkal. Amikor a hamu alatt kihunyó parázs köré gyűltek, már nem volt mit oltani. És nem volt mit éleszteni sem. Ahogy ott állt a falu a csípős hajnali fűben, a pirkadó ég alatt, még egyszer utoljára beszívták az ismeretlen havasi fák illatát,  érezték   a legelők metsző fuvallatát, a ködöt a bércek fölött, a vad szeleket, amelyek végigszáguldtak a bércek felett, és felkavarták az örök havat.

   Az egykori románok behúzták a nyakukat.
   A bíró meggyőzte őket, hogy az éhségnél, amelyről az öregek meséltek szorongó téli estéken, jobb a szolgaság. Popescut többé nem emlegették. Munkácsról egyre ritkábban jött hír. Aztán többé nem mondták ki Popescu nevét. Ahogy se a követről, se az akkor történtekről nem beszéltek többé.
   Csak mi nem felejtettük el. Azért mesélem el, hogy te se feledd”, mondja.
  „Ne povedáljon má! Ne szédítse a pulyát, maga vénisten”, kiált oda Máli. „Segítsen inkább nekem.”

[...]


    (Borbély Szilárd: Nincstelenek - Már elment a Mesijás?)

Keine Kommentare: