24.6.13

Égő por a lábujjak között, és fényes fűszálak közt csillogó üveg

Falu szélén libát őrző gyerekek Rencz Erzsébet 1900 körül készült felvételén. A fénykép valószínűleg a Kassa közeli Mecenzéfen (Medzev) készült. A bal szélen álló fiú már inkább kiskanász korú, a libapásztorkodás leggyakrabban az 5-9 éves gyerekek, sokszor a kislányok munkája volt.



A tanyasi libapásztorok munkája a magány miatt még nehezebb volt.
A huszadik század első felében dolgozó néprajzkutató Kiss Lajos a Hódmezővásárhely és környékén élő szegényparasztok életét dolgozta fel A szegény emberek élete című munkájában (1939, 1943). A részletes, a korabeli nyelvállapotot is rögzítő leírásokon keresztül az egész dél-alföldi parasztság életmódjába kapunk betekintést.
Egyik adatközlője, Gál Sándorné így emlékszik vissza gyerekkorának libapásztorként töltött időszakára, az ezernyolcszáznyolcvanas évek végére.

 Alig vótam hét esztendős, mikor el állítottak liba­pásztornak a pusztára. Ëgyedül vótam a tanyában. Más ta­nyát nem láttam még orvosságul së, csak akkor, ha fölmöntem az epörfa tetejébe. Négy kilométerre vót a legköze­lebbi. Féltem ëgymagam. Në félj, nem jár erre a madár së! - mondta a gazdasszonyom. 100 darab libát, 5 borjút, 5 csikót őriztem. Naplëmentkor behajtottam a jószágokat és lëfeküdtem. Az ajtót bereteszöltem. Ëgyik este a ház kis ablakánál mögjelent ëgy embör. Nagyon mögijedtem. Masinát gyújtott. Bizonyosan megláthatott, hogy csak én fekszök az ágyon.
 - Gyere ide kis lány, në félj, nem bántalak.
Én csak az ágyból felelgettem neki.
- Hun van nénikéd?
- Otthon.
- Mikor gyün ki?
- Hónap, ha fölkelünk.
- Na, mondd mög neki, hogy két órakor itt löszök.
 Itt is vót mán ëgy órakor. Bemöntek a másik szobába. Engöm naplëmöntekor lëfektetött nénikém. Másnap rög­gel mönt el az embör. Bor, csirkehús maradt az asztalon.

Hogy magam vótam, könyeret, szalonnát öttem, mög epröt, rossz almát. Három-négy napba hoztak meleg ételt neköm.
Annyi könnyebbségöm vót, hogy vizet nem köllött kútból húzni. Köcsöggel mertem. Vót ott ëgy ér, a Cirjákér, abbúl; mög is fürödtem benne. Ha kiszáradt, mögrepedözött a feneke. Esőben mindjárt tele lött.
Danoltam mindég, mert nem vót kihön beszéljek. Azt danoltam:
Puszta szélen a tanyám,
Odavárom a babám.
 Ëgyször mög elveszött a libám. Ríva möntem keresni, de nem tanáltam sëhun, a nagy fűben nem látszott. Kiju­tottam valahogy a tanyábúl az országútra, ott vót ëgy csa­pat liba (15 drb). Azt hittem az enyém, hát behajtottam. Délután gyütt a gazdasszony a szeretőjivel.
- Hogy vagy? Hát a libák?
Ríva panaszoltam el, hogy jártam. A beszédömre-ë, mire-ë, elkezdtek gágározni a libák és a hombár alól gyüttek elő ëgyre-másra. Nevettek rajtam a gazdasszonyomék. A csapat libát mög soha së kereste sönki së.
A béröm: 2 forint, pár papucs, mög ruhánakvaló piros parget (barchet) vót. Annyit vött, hogy két őtözet is kitelt belőle. A bérömön kívül ajándékba kaptam kasmer ken­dőt, világoskík színűt, a sarkában nagy virág vót.

Másik nyáron olyan helyre állottam el, ahun 50 libát, 3 hasas disznót őriztem. Az asszony tanyáján, a kis tanyán szógáltam. Itt is ëgyedül vótam, de a nagy tanya közel vót.
Idősebbek vótak a gazdámék s talán ezért olyan jók hoz­zám. Mindég adtak valamit, ha kigyüttek. Az asszony fo­dormënta cúkort vött neköm, sok piros vót közte. A gazda mög hosszú tormacúkort, amiből naponként adott ëgyet. Nyáron körtét, almát hoztak. Ha mán a határba vötték észre, hogy mögfelejtköztek az ajándékrúl, szüdtek az úton kökényt, ëgy marokkal.

Különösen arra emléközök, milyen jókat játszottunk nyá­ron a tarlón, mikor öten-hatan összegyüttünk libapásztorok.
Vót ëgy fekete kandisznó: Zsandárka, nagyon szölíd jó­szág vót, mert a könyeret nekiadtuk, mög a szalonnát is, mivel nagy darab avas szalonnát kaptunk. Ha azt mond­tuk neki: ide feküdj lë: lëfeküdt. Intöttek ugyan a gazdá­mék, hogy vigyázzunk, mert kihasít, de eszünkbe së jutott, hogy féljünk tűle. Fölültünk rá, madzagbúl gyöplűt csinál­tunk. Hogy a legyek në csípjék, hátára leveles gallyat töttünk, fejére mög koszorút. Így játszottunk.
A csikót mög Lacinak hittak. Azt mög úgy kapattam el, hogy cukrot adtam neki. Süveges fehér cukrot vöttek ab­ban az időben a gazdák. Sűrűn kaptam gazdasszonyomtúl ëgy-ëgy darabot belőle. Bekötöttem a kötőm sarkába, Laci odagyütt hozzám s bekapta a kötőm csücskit. Így szoktat­tam magamhoz. Később a kezembűl adtam neki.
Azt mög úgy csináltuk, hogy a jószágoktól mentül nyu­godtabban játszhassunk, hogy jól tartottuk, akkor nem möntek el së a vontatókhoz, së a kukoricába. Búzafejet szödögettünk, tenyerünk közt mögdörzsöltük és a szömöt a libá­nak adtuk. A disznónak mög loptunk csűves kukoricát, de a csutkáját elástuk a disznódurásba, hogy mög në tud­ják. Föltűnt a gazdának is a jószágok teltsége és csudál-kozott: milyen jók ezök a disznók! Möglesött bennünket. Hínnye, az apátok mindönit! Nagyon mögpörölt bennünket. Azért mög nem fenyítött, hogy a gazdákkal incselked­tünk. A szép disznók az idegönöknek is szömötszúrtak. Mi­kor möntek haza kocsin, vagy gyüttek kifele, nem hagyták szó nélkül.
- Kié ez a szép jószág?
- Harapicsa Pálé.
- Hova hajtjátok?
- Tehéntolnádra.
- Merre van az?
- Ahun a farkadon fordulnak mög.
 A kocsinűlők mérgesek vótak az ilyen beszédekért, mert nem értötték, amihöz a kocsi zörgése is hozzájárult. Mink mög jókat nevettünk. A gazdámék is.

Az is emléközetös, mikor galambhús levest főztem. Ki­csi vótam még, de ellestem, hogy köll csinálni. Csak azt nem tudtam, mennyi köll. Lëvágtam tíz galambot. Mögkoppasztottam, föl is tudtam bontani. Vaslábon főztem mög, csutkatűvel tüzeltem alá, mög ganéval. Mire kigyüttek: kész lött. Örült a gazdasszonyom ügyességömön, de nevette, hogy tízet vágtam. Az ujjamon olvastatta mög: 1, 2, 3, 4; négyen vagyunk. Értöd-ë? Ëgy galamb elég ëgy embörnek.

Mikor kitelt az időm Mindönszentök napján, a bérömön fölül kaptam tűle égy ócska nagykabátot, mög ëgy szép fekete malacot.

Keine Kommentare: