30.6.13

vagyunk



 „Jól figyelj arra, amit most elmondok”, mondja. “Mi románok vagyunk.”
   „Hogy lennénk mi románok”, kérdem, „amikor nem is tudunk románul?” „A nagyapád szépapja, Trajan Popescu még tudott”, válaszolja. „A nagyanyád is tudott, a dédanyjától tanulta, Amikor mérges volt, mindig románul káromkodott. Másokat is románul mocskolt. Nagyon tudta mondani”.
   „Mikor halt meg a nagyanyám?”, kérdem.
   „Egyéves múltál, öt éve se volt még. Málét törtünk. Este hazajöttünk a munkából. Lefeküdt, és meghalt. Akkor már nem káromkodott. Dolgoztunk látástól vakulásig. Elfáradt. Meg elfáradt az élettől. A mi életünknek nagy sora volt”, mondja.

   „A Popescu-család volt Berken a pópacsalád. A Károlyi uraságék telepítették be őket. Berek kipusztult. A török meg a  tatár kirabolt, az embereket legyilkolták. Nem volt osztán sokáig semmi. Akkor gondolták a Károlyiak, hogy hoznak be románokat. Hoztak tizenkilenc családot, köztük volt a Popescu család is. Avram Popescunak hívták az ükanyád szépapját. Ő volt a pópa.

Előbb a havasokról költöztek be Erdélybe, de nem kaptak földet. Csak a kicsi fatemplomukat hozták magukkal. Eladták a birkát, a kecskét, amit hoztak, hogy kifizessék az adót. A birtok ura magyar volt, nyáron felfogadta őket, de ahogy eljött  a tél, nem volt mit csinálni. Néha favágás, erdőirtás, kubikolás, amíg be nem állt a fagy. De hamar elfogyott a kukorica, kiürült a szalonnásláda. Minden zsírosbödön koppig volt. Télen a fakérget szedték le, megőrölték, hogy pogácsát süssenek. Tavaszra kihullt a foguk, megkopaszodtak a gyerekek, az asszonyok is a főkötő alatt. Úgy néztek ki, mint a zsidónők. Így aztán, amikor a Károlyi grófok ágense bement Erdélybe, hogy munkásokat toborozzon, örömmel ajánlkoztak. Eljöttek ide. Nem kellett otthagyniuk semmit, mert nem volt semmijük. Csak a kicsi fatemplomot szedték újra szét, amelyben nem volt egyetlen vasalkatrész se. Se ácskapocs, se vasszeg, se csavar. Minden fából készült abban. Azt hozták magukkal. Azt állították fel itt a szomszéd faluban. Otthagyták a hajnali ködöt a hegyek felett, a téli fagyot a patakok jegében, a fenyőerdőkből leereszkedő és a gyerekeket elragadó farkacsordákat. És otthagyták a gyilkos tavaszi éhséget, amikor az elfáradt öregek megtértek a távoli hazába, a kék hegyen túlra. A pópa megáldotta a földet, a fákat, a vizeket, és vezetésével új falut jelöltek ki maguknak itt.

   Így teltek az évek, megtisztították a vízfolyásokat, kiirtották az erdőt, hogy legyen elég szántó. Megművelték a földet. Házakat építettek. Először, ahogy megszokták, fából. Kicsiket és melegeket. Aprócska ablakokkal. De a Károlyiak nem adtak elég fát, mert itt kevés van, és nagyon meg kell becsülni. Ami van, az sem sudár fenyő. A tölgy se nő itt olyan magasra, mint Erdélyben vagy a Havasokban. Ezért amikor már jobban álltak, a kicsi faházak mellé vályogból nagy házakat építettek, ahogy errefelé szokás. A folyóból fogtak halat. Termett elég búza. A kertekben gyümölcs is. Már csak a szilva kékje emlékeztette őket a hegyekre. Elmúlt a tavaszi éhség. Nem hullt ki a foguk. Nem kopaszodtak meg az asszonyok meg a pulyák. A pópa minden tavasszal megáldotta a határt. Kivonult az egész falu, hogy a friss vetésre hintse Popescu unokája a szentelt vizet. Vitték az ikonjaikat, a zászlóikat, énekelték a furcsa dalaikat, amelyekben untig-fáradtig könyörögtek az Istenükhöz, az ortodoxok istenéhez, akit a környékbeli reformátusok nem győztek gyalázni.

   De a Károlyiak meg voltak elégedve. A falu rendesen fizette az egyre magasabb adót. Szorgalmasak voltak. Amit megtermeltek, vitték vásárra, Károlyba, Szatmárra. Ott árultak a láncos templom melletti téren. Elmentek a távoli Nagybányára vagy Szigetre, Máramarosszigetre is. Kínálták a közeli jánki vásáron is portékájukat. Az Isten áldása volt a falun”, mondja a nagyapám. A bajsza végén lévő nyálcseppet tenyerével törli le. Nézi csizmája orrát.

   „Mígnem egyszer megjelent a vármegye küldötte. Károlyból jött, a megye hajdúi kísérték. A küldött nagy fekete porköpenyt viselt, a hajdúk zöldet. Lassan, komótosan haladtak. A hajdúk a lovakon, a küldött fáról fára repült. Keresztül a hajdúk feje felett. Ahogy a varjak szokták: vitorlázva lebbent át egyik ágról a másikra. Forgatta a fejét jobbra, forgatta balra, hogy lássa azt, ami középen van. Kémlelte az utat, hogy Zajta után merre kell továbbmenni. Addig tudták csak a járást. De aztán csak betértek Berekre. A küldött leszállt a falu szélén álló legsudárab nyárfára. Onnan a falu közepére siklott. Leverte a port a köpenyéről, és a belső zsebéből előhúzott egy írást. Hosszában volt összehajtva a papír, az alján három pecsét díszelgett: egy a kamarától, egy a főispántól, egy pedig a fogságban nevelt metropolitától származott.  Mindegyik kárminszínű volt, mintha friss vércseppeket ejtettek volna a papírra. A fogságban nevelt metropolita pecsétjéből egyszeriben csöpögni kezdett valami, amíg Nyisztor a falu bírája felolvasta az iratot a pópa köré gyűlt románoknak. És mert nem értették a magyar hivatali bikkfanyelvet, ezért mind Popescura néztek.

   Közben a harmadik pecsétből, minden erdélyi románok fogságban nevelt metropolitája pecsétjéből nagy kövér cseppek hulltak.
   »Singe«, mondták az emberek babonásan, borzongással.
   A singe ugyanis vért jelent. És valóban, vér volt az, a románok vére. Megkínzott román parasztoké, akik ragaszkodtak a hitükhöz, a pópájukhoz, a nyelvükhöz. Akik nem akarták hagyni, hogy elvegyék a többször szétszerelt aprócska fatemplomukat, amelynek darabjait induláskor a vándorútra induló családok között osztották szét. Így hozták keresztül a hegyeken, patakokon, folyókon. Szánkón eresztették le a havasokban. Folyókon úsztatták. Olyan fákból készült, amelyeket többé sose láttak viszont. Fenyőkből, amelyek itt a síkságon nem élnek meg. Lombos fákból, amelyek lehullatják ősszel a levelüket, és kizöldellnek tavasszal, de itt még színüket se látták.

   Amikor megérkeztek, összerakták a kis fatemplomot. A pópa felszentelte, a nép pedig énekelt hozzá. Az emberek fejüket mélyen lehajtva léptek be az alacsony bejáraton. A templomban még a következő nemzedékek is érezték a távoli erdők illatát. A legnagyobb hőségben is arcukba csapott a metsző havasi szél. És az örökzöldek ragyogása vette körül őket. De tudták, hogy a szentek szentjét elválasztó hármas kapu mögött, ahová asszonyszemély nem teheti be a lábát, csak férfiember, jelen van az élő Isten, nem úgy, mint a többi hitetlen templomában. A középső kaput egyedül csak a pap nyithatja ki, miközben azt énekli, hogy Ajtókat az ajtóknak...

Ott harsant fel, az oltár és a kapu között Popescu érces hangja, mint a bérceken végigördülő visszhang. És amikor kitárja a királyi kapu két szárnyát, felzúg a picike templomba begyömöszölődött falu, mintha üdvrivalgás volna, úgy éneklik teli torokból, mint a győztesek: »Áldott a mi Istenünk öröktől fogva, most és mindenkor és örökkön örökké! Ámen.«

De most hallgatott a nép. Nézték, ahogy a metropolita pecsétjéből románok vére csöpög a fekete köpönyeget viselő vármegyei küldött fénylő csizmájára. Amíg a küldött olvasott, a falu már nem Popescura figyelt, hanem a csizma orrán megikrásodó vércseppekre. Az előbb a csizmán még látták visszatükröződni a falut. Ott volt az egész kicsiben. A megriadt közösség úgy gyűlt össze a pap körül, ahogy a csirkék bújnak a kotlós szárnya alá. Már nem látták magukat a rácsöpögő vér miatt. És amikor a küldött befejezte a levél olvasását, kínosan hosszú szünetet tartott, végighordozta a tekintetét a népen, majd megkérdezte:
   »Mindenki értette, hogy mi a felséges királyi tábla határozata, melyet a nemes megye és őfőméltósága, a főispán úr saját keze szennyével illetett és karmazsinszín pecsétjével megerősített? Továbbá a minden erdélyi románok metropolitája is helybenhagyólag, mint akaratával mindenben tökéletesen megegyezőt írt alá, és a legfáinabb magyar viaszból készült legkiválóbb magyar kárminnal színezett bíborosi pecsétjévellátott el?«, hangzott a követ sürgető és türelmetlen hangja.
   Mondandója végére érve egyre fenyegetőbben, szinte kiabálva fordult a teljes papi díszbe öltözött Popescuhoz, a falu pópájához, aki mindennek ellenére úgy nézett ki az egyszerűen öltözött, de finom kelmékbe burkolt követ mellett, mint egy moslékba esett csirke.

   Popescu hallgatott.
   »Mindenki megértette, amit mondtam, te pópa?«, kérdezte ordítva a követ. Mire Popescu, a te szépapád apja szelíden válaszolt.
   »Nagyságos uram, alig tudnak a szerencsétlenek magyarul, hisz románok...«
   »Hát ez a baj!«, vágott közbe a követ. »Tanuljanak meg! Addig is fordítsad le nekik te«, mondta dühösen, erősen megnyomva a te szócskát. A vér pedig továbbra is csöpögött a fogságban nevelt metropolita leveléből, aki soha sem hagyhatta el püspöki kalitkáját. Szökött rabok jutottak el néha hozzá, akik szörnyű kínzásokról vittek hírt, és csak az udvar homokjába rajzolhattak, mert a nyelvüket kivágták. Sebeiket mutatták meg a püspöknek, aki csak mutató- és középső ujját helyezte az eleven sebhelyekbe, szakította fel kezeivel a váladékos bőrt, varas résekbe túrt bele, és néma könnyek folytak végig az arcán. Aztán amikor gyűrűsujjával finoman megérintette a papírt, a pecsétet helybenhagyólag rátette a románok elleni újabb határozatokra, a néma könnyek ráncokat vágtak finom, naptól óvott bőrébe.

   És akkor Popescu, a te szépapád apja, elmondta a megriadt nyájnak, hogy többé nem beszélhetnek románul, a magukkal hozott kicsi templomukban nem énekelhetik többé Aranyszájú Szent János liturgiáját. A templomban többé nem hangozhatnak el a hit titokzatos és rejtett értelmű szavai: »Mennyei király, Vigasztaló, Igazságnak Lelke, ki mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz, minden jónak kútfeje és az életnek megadója, jöjj el, és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennytől, és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket!«
   Ezt a részletet, amelyet a legjobban szeretett a liturgia szövegéből. Elvész a titok, mert elveszik a néptől a szavakat.
   »Nem mondhatjuk többé románul a mennyei liturgiát.«
   A népből ekkor szakadt fel a fájdalom. Kiabálni, jajveszékelni, sírni kezdtek.

   A zúgás idővel elcsendesedett. A követ hideg hangja, elemelt keze elnémította a népet, végleg csendet parancsolt. A pópa, a te szépapád pedig folytatta, hogy immár a fogságban nevelt metropolita vérző pecsétjével megerősített beleegyezése szerint ők többé nem a minden erdélyi románok metropolitája, illetve nem az egyedül üdvözítő ortodox egyház fennhatósága alá tartoznak, hanem immár az Ungváron és Munkácson, gyalázatos árulás árán létrehozott uniált egyház jámbor báránykái. Amikor Popescu román nyelvű beszédében kimondta a miserabil, majd megismételte a még súlyosabb josnic szavakkal, mi a véleménye a levélről, mely szavak értelme az, hogy alávaló és gyalázatos, a mellette álló követ hirtelen lendületből úgy vágta szájon, hogy a pópa fejéről lerepült a sapka.
   Popsecu a meglepetéstől úgy némult el, mint a kacsa, amelyik méhet nyelt, egy szempillantás alatt dagad fel a nyaka. Vagy a tömés alatt lévő liba, amelyik szemet kap és rögvest kanot vet.

A követ ekkor tökéletes románsággal szólt Popescuhoz, és könyörtelen szigorral közölte vele, hogy a pópa, mármint Popescu, mélyen megbántotta a magyar királyság és az osztrák császárság védőszárnyai alatt megbecsülést élvező anyaszentegyházat, továbbá Őszentségét, a kegyelmes pápát kebelére ölelő uniált pápaságot. Ekkor derült ki, hogy a követ tökéletesen beszél románul, olyan kifogástalanul, ahogy csak az beszélhet, akinek ez az anyanyelve. Popescu szíve ekkor összefacsarodott, hogy akkor bizonyosan nincs miben reménykedni, ha már a románok árulják el a románokat. És ezt követően megadó egykedvűséggel várta, hogy mi történhet még.

   A követ felemelt kezével megint csendet parancsolt.
    »Rám ruházott hatalmamnál fogva lázításért és szentséggyalázásért húsz év nehéz várfogságra ítéllek«, mondta Popescunak. »Egyúttal a magammal hozott uniált egyház papját, Anselm Radut nevezem ki a község pásztorává, aki megtanítja nektek az egyesült, görög és katolikus egyház nyelvét és szokásait, és beterel titeket a katolikus egyház üdvözítő lelki édességekkel teli aklába.«
 »Nem akarjuk«, zúgták a románok.  »Popescu pópát akarjuk.«
   A követ nem szólt. Türelmesen figyelt a hajdúk biztonságot adó gyűrűjében. Megvárta, míg kidühöngi magát a nép, mert a követ ismerte a tömeg természetét. A hajdúk kutyaszemmel lesték a tolongó, szitkozódó parasztokat. Aki túl közel jött, arra ráhúztak egyet a frissen nyesett mogyorófa-husángokkal. A többiek a falut zárták körül. El voltak készülve az álló ítélkezésre, ahogy akkoriban a statáriumot nevezték. De minden vihar véget ér egyszer. Minden friss szar bebőrösödik. Semmi sem tart örökké. Amikor a nép elcsendesedett, megszólalt a követ.

    »Na, ide figyeljetek. Mindenki kap rendes magyar nevet. Tömeges keresztelés keretében hamarosan mindannyian megerősítitek az uniált egyházhoz való önként kinyilvánított ragaszkodásotokat. Úrnapjára itt több pogány már ne legyen! Az új tisztelendő atya felkészít titeket arra, hogyan lehettek hű alattvalók és az üdvösség érdekében földi zarándokutat folytató hívei az anyaszentegyháznak. A Munkácsi Exarhatus istenszerető püspöke el fog látogatni hozzátok. Felveszi miattatok legszentebb pásztorbotját, áldozatos szívű diakónusai fejére helyezik püspöki süvegét, felhúzzák reszkető májfoltos kezére habos kesztyűjét és gyűrűsujjára felvonják püspöki pecsétgyűrűjét, amelyet kegyesen megenged nektek, hogy alázatosan megcsókoljatok. És akinek mindez nem tetszik, az itthagyhatja mindenét, és visszatoloncoltatik a Kárpátokon túlra. A külső sötétségbe, ahol lesz majd sírás-rívás, és fogaknak csikorgatása.«

   A falu bírája eddig csendben várakozott. Eddig csak vakarta a fejét. De mostanra összeszedte a bátorságát, és hogy ne maradjon az övéi előtt szégyenben, levette kucsmáját, és meghunyászkodva a követ elé járult.

   »Alázatosan instálom a tekintetes urat, ha már úgy kell lennie, hogy ez után a Munkácsi Uniált Egyházhoz tartozunk, mint katolizált hívek, miért ne tehetnénk ezt a mostani pópánk, Popescu vezetésével«, kérdezte és közben könyökével bökdöste a pópát.
»Na, mondjon már valamit, Popescu. Elvezeti ezt a falut a római pápa nyájába, ugye? Mert azok követni fogják magát, az már biztos«, mondta.

   A követ azonnal letorkolta.
   Szó sem lehet róla! Popescu magát bűnében megmakacsolt eretnek. Belőle sosem lesz a pápának, sem a tisztelendő hercegprímás urunknak igaz híve. Kutyából nem lesz szalonna. Tudnod kellene neked, bíró, hogy régi tömlőbe nem töltenek újbort. Popescunak gyalázatos szavai miatt a börtönben a helye«, mondta.

   És úgy is lett, mert példát kellett statuálni, mint a katonaságban”, tette hozzá nagyapám.
   „Akadt még néhány fafejű román, akit meg kellett büntetni. De a többség belátta, hogy jól van ez így. Már megszerették a lassú futású folyót, a csendes teleket, a faházak helyett épített vályogházakat, a tüzes szatmári szilvapálinkát, és nem vágytak vissza a havasokba, ahol tavasszal fakérget kellett őrölni, hogy cipót süssenek a pulyának. A koplalásba se vágytak vissza, amikor tél végére kihullott a foguk, feldagadt az ínyük, és a megkopaszodott asszonyok olyanok, mint a borotvált fejű jámbor zsidófeleségek. Ahol tavaszra az öregeket megtizedelte a várakozás.

Így aztán lassan átszoktak a kicsi fatemplomból a téglából épített újba, ahol az uniált egyház papja énekelte ugyanazt az Aanyszájú Szent Jánostól származó liturgiát, mint hajdan Popescu, csak már nem románul, hanem magyarul. A gyerekek is magyar iskolába jártak. Az öregek lopott holmiként, titokban adták tovább a megkopott román beszédet. Idővel az emlékezet nehézkes folyója azonban már nem sodorta tovább az idegenül csengő szavakat.

   Aztán már az sem keltett felháborodást, amikor egy nap valahogy kigyulladt és reggelre porig égett az aprócska fatemplom, amelyet a Havasokból hoztak magukkal. Amikor a hamu alatt kihunyó parázs köré gyűltek, már nem volt mit oltani. És nem volt mit éleszteni sem. Ahogy ott állt a falu a csípős hajnali fűben, a pirkadó ég alatt, még egyszer utoljára beszívták az ismeretlen havasi fák illatát,  érezték   a legelők metsző fuvallatát, a ködöt a bércek fölött, a vad szeleket, amelyek végigszáguldtak a bércek felett, és felkavarták az örök havat.

   Az egykori románok behúzták a nyakukat.
   A bíró meggyőzte őket, hogy az éhségnél, amelyről az öregek meséltek szorongó téli estéken, jobb a szolgaság. Popescut többé nem emlegették. Munkácsról egyre ritkábban jött hír. Aztán többé nem mondták ki Popescu nevét. Ahogy se a követről, se az akkor történtekről nem beszéltek többé.
   Csak mi nem felejtettük el. Azért mesélem el, hogy te se feledd”, mondja.
  „Ne povedáljon má! Ne szédítse a pulyát, maga vénisten”, kiált oda Máli. „Segítsen inkább nekem.”

[...]


    (Borbély Szilárd: Nincstelenek - Már elment a Mesijás?)

...

Gyerekkor pokolban

érdekel egy könyv, ami olyan nyomasztó mint Agota Kristof, Bodor Ádám meg Dragomán György együtt? Na, akkor itt van neked a Borbély Szilárd*.

29.6.13

...

gitár alakú kátyú az aszfalton szakadó esőben. fordított Ciprus.

28.6.13

Rókus forró szélben

ilyeneket szoktam álmodni, amikor lázas vagyok
 

eltűnt gyerekkorok lenyomataiból



Fekete Sándor által valószínűleg Orosházán készített felvétel a harmincas, negyvenes(?) évekből.

A nagy dög zsákokként heverő disznók mögött furcsán fest a kisfiú, mintha egy városból jött gépész gyereke, vagy valami vendéggyerek-féle lenne az egybeszabott, galléros overallban, sapkával. Miféle bot van a kezében?
Nem ilyen gyerek szokott a disznók mellett lenni, nem ilyen a kiskanász. Hanem milyen?


Ahogyan a szegényebb parasztgyerekek szolgáló élete gyakran kezdődött libapásztorkodással, hasonló volt a kiskanász mestersége is. Erre a munkára néhány évvel idősebbeket, jellemzőbben tíz-tizenhat éves fiúkat szegődtettek el. Kiskanászból lett később a kisbéres, később az öregbéres, gyakran kint maradtak a tanyán egészen a házasodásig, vagy azután is, egész életükben, halálukig.
A kiskanász sorsát illetően megint fordulhatunk a nemrég idézett Kiss Lajos-féle monográfiához, amely együttérzésel ír a sokgyerekes szegény családokról, ahonnan a kanászgyerekek többnyire kikerültek.
A sok családú szögény embör gyerekeiből lett a kiskanász. Odaadta kisebb iparosmester is, mikor már nagyon szaporodtak. Otthon nem tarthatták, mert nem volt miből. A muszájnál is erősebb nincstelenség hajtotta, vitte rá a szegényt, hogy gyermekét elállítsa, hogy más keze-lába legyen. így van ez különben ma is. Ahol sokan vannak, sok kenyér kell. Már pedig régebben 12-17 gyerek is hancúrozott a kuckóban, ha nem egy asszonytól valók is, úgyhogy alig fértek. Az ilyen helyen aztán nem győzték betevő falattal a sok szájat, rajta való ruhával se testüket. Nincs ez se, az se; az ínség, a nyomorúság vicsorítja fogát mindenfelől.[...]
A kanászok, kisbéresek megfogadásának aktusát szépirodalmi eszközökkel mutatja be a szociológus szerző. Ez az írásmód egyébként a kötet egészére is jellemző.
Esztendő utolsó napján van a kanász- és béresfogadás. Majd minden városrészben van jelesebb kocsma, hol a kanászfogadás történik, melyek közül leglátogatottabbak a város közepén levő vásárállás-széli kocsmák. Aki ekkor és itt el nem szegődik, az újesztendő első hetében a templom előtti piacon próbál szerencsét, bár itt inkább a szolgáló fogadás történik. Szokták a gazdák is fölkeresni a cselédnek valót, a cselédek is ajánlkoznak a gazdáknál. A jó maga viseletű, kötelességtudó gyereket elkommendálták, kapós volt; jobb bért is adtak neki.A mondott napon, vagyis óesztendő utolsó estéjén a kanásznak-, béresnekvalók a kocsma felé tartanak, hol a fogadás történik. Nem maguk mennek, hanem apjuk kíséretében. Esteli 6-7 órakor már annyian vannak, alig lehet bemenni. A kocsmának minden helyisége el van foglalva. Akik nem tudtak helyet fogni, a terem közepén állanak. Van nagy jövés-menés, még nagyobb füst, mert ilyenkor az is pipál vagy szivarozik, akinek sohse volt a szájában ilyesféle. A nagyobbak, a béresnekvalók boroznak, dalolnak. Olyan nagy a zaj, az ember saját szavát is alig hallja.Idejönnek a gazdák is. Külsejükről meglátszik a jómód. A kocsmáros igyekszik helyet csinálni nekik. Ahogy leül a gazda, mindjárt szóba ereszkedik a mellette levő egyik szegény emberrel, kinek a fia tőle alig egy lépésre bámulja a hangos mulatozókat és némi irigykedéssel szemléli azokat a kiskanászokat, kik már egy vagy két évig kanászkodtak, kiknek már szabad bort inni.– Milyen családja van? – Kanásznakvaló fiam van. Ehun a – húzza magához a gyereket.A gazda végignéz rajta. Erősségét figyeli, miközben kérdezi: – Vót-ë már valahol?– Nem vót még. – Hogy akarja? – Hát 30 forintot szeretnék, mög ëgy pár csizmát, két fehér ruhát, ëgy darab szappant, kocsi szalmát, ëgy köböl búzát, ëgy köböl árpát, mög választási malacot.– Hű, bátya, kend sokat akar! Égy kicsit sokallom! – Mér vóna sok. Héjjá gazduram is ennyiért fogadott mög inkább hitványabbat az enyimnél az imént. – Kend alkudni akar, úgy látom. Iszik kend egy pohár bort?  veti közbe. Feleletet se vár, már rendeli is. Egy pillanat s az élelmes kocsmáros teszi a gazda elébe a piros bort két pohárral. Tölt. Isznak. Másként beszéljék kend – kezd ismét az alkudozásba. A szegény ember, a sok bajú, nagy családú apákat jellemző mozdulattal, arckifejezéssel és bőbeszédűséggel kezdi bizonyítani igazát, hogy milyen nagy a nincstelenség náluk, csak a kenyérevő szaporodik, maholnap lelepi a sok gyerek. Még ha szájukbavalót tud is keresni két karjával, de testi ruhát nem tud rájuk adni. A gazda engedi beszélni, bele nem szólna, inkább helybenhagyólag bólongat.– Baj van mindönütt. Neköm is elvetéltek a kocáim az idén, veti ellen a gazda.Addig-addig mondogatják a maguk igazát, míg meggyőzik egymást felhozott panaszaik valóságáról. Megegyeznek. De a ruha vagy a malac elmarad. – Hát akkor majd kimégy gyerököm  fordul a fiához az apa, mit az öcskös nem kis örömmel vesz tudomásul.Elfogy a bor is. Köszönés előtt gondos szülő felkéri a gazdát, hogy jól bánjanak a gyerekkel. Szívére köti azt is, hogy nagy jószágot ne bízzanak rá, mert azzal még nem bír. Tudni kell, hogy a kiskanász csak disznókkal, malacokkal bajlódott régen, később azonban, kivált az újabb időben, elébevernek minden jószágot, libát, juhot, csikót, lovat, tehenet, mivelhogy kisebbszerű gazdánál nincs is abból több, mint amennyit egy gyerekre rá lehet bízni.– Elnézéssel löszünk mink  nyugtatja meg a gazda. Egy forint foglalót ad biztosítékul. Emitt az asztal sarkánál régóta alkudik egy gazda olyan gyerekre, aki már volt szolgálatban. Hogy ott hallgatja a szót a gyerek, megkérdezi tőle kisebbítés céljából:  Tudnál-e két lónak lucernát vágni?  Tudnék  mondja a gyerek bátortalanul. – Sarlóval ugyë?  kötődik csúfondárosan a gazda.  Na, na,  mentegeti az apa  sënki së tanulja azt az anyja hasába. Folytatják az alkudozást. A gazda a pénzt sokallja. Igyekszik lealkudni. Az apa semmiáron sem enged.  – Olyan kabátja vót most is, nem tudta az anyja mögfódani. Újat köllött állítani. A gazda legyint. Pénzzé lőhet tönni az életöt. Igön ám, de ëccör majd aszongyák: édösapám, én kerestem is ám, hun van? mer eddig rámönt... Mert van négy fiam, mög ëgy szaros lány. – Ha a búzának jó ára lösz, kétannyit kap érte, mint amennyit most ér. – Igön, de azt köll számítani, ami most van, a következőt sosë tudja az embör. Nagynehezen, sokára, de megállapodnak, a gazda átadja a foglalót egyezségük megpecsételéséül és áldomást fizet.[...]

Akadnak jobb és rosszabb gazdák, rideg vagy jobbérzésű gazdasszonyok, de gyerekként idegenben szolgálni mindenképpen nagyon kiszolgáltatott állapot. A mindennapi munka sora mutatja, hogy a kis szolgáknak ugyanúgy nem volt megállásuk, mint a felnőtteknek, sőt, a gazdán, gazdasszonyon kívül a sor végén állóknak dirigáltak a kocsisok, béresek, cselédlányok is. Kiskanásznak még a seprű is parancsol, tartotta a mondás.
Tavasszal virradatkor (4 óra) kel a kanász. Kihordja az íziket, kisepri a jászolt, az etetéshez takarmányt visz be, a tehénnek leveles csutkát, a lónak zabot, kukoricát, mely alá polyvát terít. Míg a jószág eszik, a trágyát kihordja alóla. Azután a vályúból megmosdik, utána megfésülködik és bemegy reggelizni. Kenyeret, szalonnát, túrót eszik, vagy tejet. Régen kint früstökölt a disznó mellett, ahová a béres vitte ki az ennivalót. Evés után segít az itatásnál, majd az abrakolásnál és fejesnél. Jó időben itatás után hat órakor kiereszti a disznókat, kihajt. A disznó koratavasszal (ápr. végéig) földi mogyorót eszik az ugarból, a gyepen perje, tamokgyökér, cickafarok, csorbóka, veresnadrág, útifű növényeket. Ráengedik a búzára, míg szárba nem szökik, azt tartják, hogy ez a legeltetés elősegíti a búza bokrosodását. Ha a jószág szomjas, amit arról tud meg, hogy akkor nyughatatlan, elhajtja a kúthoz. Maga is iszik. Innen legeltetve hajt tovább, bejárja az egész gyöpöt. Hogy ne unja magát, a disznótrágyát összesöpri, gereblyéli, lapátolja, talyicskára rakja, elhordja. A disznóőrzéshez is kell tudomány! A disznó természete az év minden szakában változik, s ha a kanász ki nem tanulja józan esze után a disznóval bánás tudományát, akkor szaladhat az elkapatott falka után annyit, hogy akár térdig elkophat belé a lába. Tavasszal szétterül a tarlón a disznó, hatalmas hantokat dúr a földi mogyoróért. A szemfüles kanász fültövön rúgja a vén konyát s maga veszi el a mogyorót s falatozza be, nemcsak mert jólesik, hanem mert ha a disznó foglalatoskodik mogyoró kereséssel, eszébe se jut becsavarogni a tanyába. Arra vigyáz legfőképpen, hogy a disznó a gyöpön legyen, el ne menjen szántásra, árpavetésre, rá ne menjen a búzavetésre, veteményföldre. A malacokat karikásostorral teregeti, nagyokat durrogatva. A széjjelszaladt, tilosbament disznókat íííde te! kiáltásokkal hajtja vissza, tereli össze. Mikor szántanak, befogják a kanászt ostorosnak, de azért a disznóra is kell ügyelnie s ha már messze van, vagy a szomszéd földjére ment, megállnak az ekével, míg visszafordítja a jószágot. Áprilisban, csutkatőveréskor a kanász arra hajtja a disznókat, és segít a kiverésben, behordásban a béresnek. A kanásznak különösen fiadzás idején (márc, ápr.) kell nagyon ügyelni a hasas kocára. A gazda meghagyja erősen: „ha látod, hogy nyáladzik, azonnal hajtsd befelé, oszt 'kiabálj! A tied is ebből a fiadzásból lesz." Vigyázott is a gyerek, mint a két szemére, hogy baja ne legyen. Ha a másik lökdöste, vagy mászkálta, leostorozta. Legtöbbet bajlódik, ha a disznón kívül rábízzák a liba, birka, ló, tehén őrizését is. Nem egyezik a különféle állatok táplálkozása; a ló nem eszi meg azt a füvet, amit a disznó bepiszkít. Délre behajt. Hogy mikor van dél, az árnyékáról tudja meg, mert akkor a legkisebb, úgyhogy a fejébe lép az árnyékának. De legjobban megmondja a hasa, mert a kanász ekkorra már röttentően éhös. Egyébként sincs soha jóllakva, amint mondják, „nem igen eszik egyest a hasával", nem jut ennivalójából a kutyának, mely sokszor vele van. Délre református helyen egy félét, katolikus helyen kétfélét evett, mint a gazda. Az étel rendesen tésztaleves (galuska, csipödött, tarhonya) kemény tarhonya, kása. Két tányérral is megeszik és sok kenyeret fogyaszt. Katolikusaknál azonkívül főtt, esetleg sült tészta. Nem az asztalnál eszik a kanász, hanem az eresz alatt húzódik félre. Delelni nem szokott, ha éppen nincs dolga, a béres parancsol neki. Ebéd után ismét kihajtja a disznót és este 6 óráig van kint. Mikor pedig behajtott, tisztítja az aklot, elsöpri az ajtó előtti szemetet, a gazdasszony parancsára tűzrevalót visz be, csutkatövet, ízíkcsutkát; ha mondják, tesz a tűzre, ügyel, hogy ki ne aludjon. A jószág etetésénél vigyáz, hogy a galamb, meg a tyúk oda ne menjen. Vacsorára déli maradékot eszik, ennek hiányában kenyeret, szalonnát, túrót, tejet szokott kapni. Vacsora után lefekvésig kukoricát morzsol, szöszt tép, tökmagot tisztít. Ha nem lát már semmi végeznivaló dolgot, 8 órakor lefekszik az istállóban ízíkre, vagy árpaszalmára.
Szenti Tibor Parasztvallomások című, szintén Hódmezővásárhely paraszti világát feldolgozó könyvében a kanászság gazdasági vonatkozásaira találunk különböző korú, naplókból vett adatokat. Itt is látszik, hogy a kereset jó részét szokásosan természetbeni juttatások formájában adták.
1866 dik junius 26 dikán Mutsi Miháljt fogatam Kanásznak Erzébetig a bére 5 for[int] pengő, egy pár tsizma egy pár botskor kalap fog laloba atam 1 for[int] váltot. 
Az 1893 évre.A Kanász gyerök bére 25 for[int]. Két köböl élet, egyik árpa. Egy malatz, aki megvan. Tavasszal visz el egy Kótsi Szalmát. Két darab Szappan. Foglalóban kapott 1 forintot. Február 6 dikán atunk 4 forintot. Április 25 kén atam 4 for[intot]. Szeptember 17. atam 10 forintot. 
1920.Kanásznak Tóth Sándort 900 korona pénz 4 Mázsa Búza, 2 m[ázsa] árpa. Egy pár új csizma. Két-két szappan, egy lúg. Egy kocsi szalma Egy Malacz. 100 darab gané foglaló 10 korona. Február 8 dikán 100 korona.

25.6.13

üregi tűnődik


bevezetés a szándék- és eredményetika...

Pantyelejev meséjében Belocska és Tamara egy rövid időre egyedül maradnak otthon. Üldögélnek rajzolgatnak csendesen, mint két szem meggy.
Ez a felnőttek számára minden drámaiságot nélkülöző mese emlékeim szerint nagyon is érdekfeszítő és feszültségekkel terhes volt, amit Győrffy Anna rajzai oldottak kezelhetővé. Az egyetlen, amit melléfogásnak éreztem annak idején, hogy az anyukának rövid haja van, mikor nyilvánvaló, hogy minden rendes anyuka hosszúhajú. Ellenben mutatom, hogy járhattunk volna, hogy járhattak kevésbé szerencsés orosz gyerekek.
Naugye.



Ahogyan Milnének Róbert Gida, Lewis Carrollnak Alice,  Pantyelejevnek is volt egy elsődleges ihletője és célközönsége, az unokahúga, Irina, akivel a háború előtt egy háztartásban laktak, s akinek Belocska és Tamarocska történeteit írta. (A Nagymosás előtt még három jelent meg egy kis kötetben, A tenger, A spanyol kalap és Az erdőben.) Ezeknek a meséknek visszatérő eleme, ahogy a gyerekek a felmerülő problémákat úgy akarják megoldani mint a felnőttek, de bizonyos dolgokat kihagynak a számításból, ami újabb problémákhoz és ezen keresztül tapasztalatszerzéshez vezet. Ennek az ismétlődő struktúrának a nagyon pontos és empatikus visszaadása teszi olyan találóvá és kedvessé a történeteket.

Drámai vétségnek elég, hogy a lányok elvesznek egy üveg tintát apa asztaláról, ezzel az események megállíthatatlan láncolata veszi kezdetét.

24.6.13

Marguerite Máramarosban

néz.


Ünnepi mise Barcánfalván. Az 1993-ban épült, de sok százados hagyományra hivatkozó kolostoregyüttes egy sosemvolt virágzás idealizált újrateremtése. Templomának tornya a második legmagasabb faépítmény Európában, megelőzve ezzel a 18. századi, dióshalmi tornyot. A bejárat körül folyamatosan áramlik a hívek tömege, odabentről két apáca átható, csengő hangon énekel.

Alig harminc évvel ezelőtt nagyrészt még háziszőttes ruhát, bocskort hordtak errefelé, az asszonyok kezéből egy pillanatra sem eshetett ki az orsó, a szövetek - szegénység és elzártság kikényszerítette - házilagos előállítása rengeteg munkát adott. Az elérhető árú konfekcióból való ruházkodás nagyot formált a mindennapokon, egyben tudatosan megőrzendő identitáselemmé tette a népviseleti darabokat.


A nacionalizmus általános előretörése Magyarországon is újra elhozta a folklórelemek bekerülését az utcai divatba, de itt nem véletlenül valahogy sokkal szervesebbnek, kontinuusabbnak tűnik, mint a matyóhímzés a pesti flaszteron. Az etnikus viselet a munkapiaci mobilitás mértékének megfelelően gyorsabban vagy lassabban, itt is az ünnepi alkalmakra szorul vissza. Ilyenkor azonban azok is felvesznek egy-egy népviseleti, vagy azt idéző ruhadarabot, akik a hétköznapokban már nem hordják.

...

Égő por a lábujjak között, és fényes fűszálak közt csillogó üveg

Falu szélén libát őrző gyerekek Rencz Erzsébet 1900 körül készült felvételén. A fénykép valószínűleg a Kassa közeli Mecenzéfen (Medzev) készült. A bal szélen álló fiú már inkább kiskanász korú, a libapásztorkodás leggyakrabban az 5-9 éves gyerekek, sokszor a kislányok munkája volt.



A tanyasi libapásztorok munkája a magány miatt még nehezebb volt.
A huszadik század első felében dolgozó néprajzkutató Kiss Lajos a Hódmezővásárhely és környékén élő szegényparasztok életét dolgozta fel A szegény emberek élete című munkájában (1939, 1943). A részletes, a korabeli nyelvállapotot is rögzítő leírásokon keresztül az egész dél-alföldi parasztság életmódjába kapunk betekintést.
Egyik adatközlője, Gál Sándorné így emlékszik vissza gyerekkorának libapásztorként töltött időszakára, az ezernyolcszáznyolcvanas évek végére.

 Alig vótam hét esztendős, mikor el állítottak liba­pásztornak a pusztára. Ëgyedül vótam a tanyában. Más ta­nyát nem láttam még orvosságul së, csak akkor, ha fölmöntem az epörfa tetejébe. Négy kilométerre vót a legköze­lebbi. Féltem ëgymagam. Në félj, nem jár erre a madár së! - mondta a gazdasszonyom. 100 darab libát, 5 borjút, 5 csikót őriztem. Naplëmentkor behajtottam a jószágokat és lëfeküdtem. Az ajtót bereteszöltem. Ëgyik este a ház kis ablakánál mögjelent ëgy embör. Nagyon mögijedtem. Masinát gyújtott. Bizonyosan megláthatott, hogy csak én fekszök az ágyon.
 - Gyere ide kis lány, në félj, nem bántalak.
Én csak az ágyból felelgettem neki.
- Hun van nénikéd?
- Otthon.
- Mikor gyün ki?
- Hónap, ha fölkelünk.
- Na, mondd mög neki, hogy két órakor itt löszök.
 Itt is vót mán ëgy órakor. Bemöntek a másik szobába. Engöm naplëmöntekor lëfektetött nénikém. Másnap rög­gel mönt el az embör. Bor, csirkehús maradt az asztalon.

Hogy magam vótam, könyeret, szalonnát öttem, mög epröt, rossz almát. Három-négy napba hoztak meleg ételt neköm.
Annyi könnyebbségöm vót, hogy vizet nem köllött kútból húzni. Köcsöggel mertem. Vót ott ëgy ér, a Cirjákér, abbúl; mög is fürödtem benne. Ha kiszáradt, mögrepedözött a feneke. Esőben mindjárt tele lött.
Danoltam mindég, mert nem vót kihön beszéljek. Azt danoltam:
Puszta szélen a tanyám,
Odavárom a babám.
 Ëgyször mög elveszött a libám. Ríva möntem keresni, de nem tanáltam sëhun, a nagy fűben nem látszott. Kiju­tottam valahogy a tanyábúl az országútra, ott vót ëgy csa­pat liba (15 drb). Azt hittem az enyém, hát behajtottam. Délután gyütt a gazdasszony a szeretőjivel.
- Hogy vagy? Hát a libák?
Ríva panaszoltam el, hogy jártam. A beszédömre-ë, mire-ë, elkezdtek gágározni a libák és a hombár alól gyüttek elő ëgyre-másra. Nevettek rajtam a gazdasszonyomék. A csapat libát mög soha së kereste sönki së.
A béröm: 2 forint, pár papucs, mög ruhánakvaló piros parget (barchet) vót. Annyit vött, hogy két őtözet is kitelt belőle. A bérömön kívül ajándékba kaptam kasmer ken­dőt, világoskík színűt, a sarkában nagy virág vót.

Másik nyáron olyan helyre állottam el, ahun 50 libát, 3 hasas disznót őriztem. Az asszony tanyáján, a kis tanyán szógáltam. Itt is ëgyedül vótam, de a nagy tanya közel vót.
Idősebbek vótak a gazdámék s talán ezért olyan jók hoz­zám. Mindég adtak valamit, ha kigyüttek. Az asszony fo­dormënta cúkort vött neköm, sok piros vót közte. A gazda mög hosszú tormacúkort, amiből naponként adott ëgyet. Nyáron körtét, almát hoztak. Ha mán a határba vötték észre, hogy mögfelejtköztek az ajándékrúl, szüdtek az úton kökényt, ëgy marokkal.

Különösen arra emléközök, milyen jókat játszottunk nyá­ron a tarlón, mikor öten-hatan összegyüttünk libapásztorok.
Vót ëgy fekete kandisznó: Zsandárka, nagyon szölíd jó­szág vót, mert a könyeret nekiadtuk, mög a szalonnát is, mivel nagy darab avas szalonnát kaptunk. Ha azt mond­tuk neki: ide feküdj lë: lëfeküdt. Intöttek ugyan a gazdá­mék, hogy vigyázzunk, mert kihasít, de eszünkbe së jutott, hogy féljünk tűle. Fölültünk rá, madzagbúl gyöplűt csinál­tunk. Hogy a legyek në csípjék, hátára leveles gallyat töttünk, fejére mög koszorút. Így játszottunk.
A csikót mög Lacinak hittak. Azt mög úgy kapattam el, hogy cukrot adtam neki. Süveges fehér cukrot vöttek ab­ban az időben a gazdák. Sűrűn kaptam gazdasszonyomtúl ëgy-ëgy darabot belőle. Bekötöttem a kötőm sarkába, Laci odagyütt hozzám s bekapta a kötőm csücskit. Így szoktat­tam magamhoz. Később a kezembűl adtam neki.
Azt mög úgy csináltuk, hogy a jószágoktól mentül nyu­godtabban játszhassunk, hogy jól tartottuk, akkor nem möntek el së a vontatókhoz, së a kukoricába. Búzafejet szödögettünk, tenyerünk közt mögdörzsöltük és a szömöt a libá­nak adtuk. A disznónak mög loptunk csűves kukoricát, de a csutkáját elástuk a disznódurásba, hogy mög në tud­ják. Föltűnt a gazdának is a jószágok teltsége és csudál-kozott: milyen jók ezök a disznók! Möglesött bennünket. Hínnye, az apátok mindönit! Nagyon mögpörölt bennünket. Azért mög nem fenyítött, hogy a gazdákkal incselked­tünk. A szép disznók az idegönöknek is szömötszúrtak. Mi­kor möntek haza kocsin, vagy gyüttek kifele, nem hagyták szó nélkül.
- Kié ez a szép jószág?
- Harapicsa Pálé.
- Hova hajtjátok?
- Tehéntolnádra.
- Merre van az?
- Ahun a farkadon fordulnak mög.
 A kocsinűlők mérgesek vótak az ilyen beszédekért, mert nem értötték, amihöz a kocsi zörgése is hozzájárult. Mink mög jókat nevettünk. A gazdámék is.

Az is emléközetös, mikor galambhús levest főztem. Ki­csi vótam még, de ellestem, hogy köll csinálni. Csak azt nem tudtam, mennyi köll. Lëvágtam tíz galambot. Mögkoppasztottam, föl is tudtam bontani. Vaslábon főztem mög, csutkatűvel tüzeltem alá, mög ganéval. Mire kigyüttek: kész lött. Örült a gazdasszonyom ügyességömön, de nevette, hogy tízet vágtam. Az ujjamon olvastatta mög: 1, 2, 3, 4; négyen vagyunk. Értöd-ë? Ëgy galamb elég ëgy embörnek.

Mikor kitelt az időm Mindönszentök napján, a bérömön fölül kaptam tűle égy ócska nagykabátot, mög ëgy szép fekete malacot.

23.6.13

...

A vadakat terelő juhász mérhetetlenül elfáradt.

el

Régen megbecsülték a melósokat, hidd el. De komolyan hidd el. Nyolcvankettőben, mikor nem volt pénzem, elmentem éjszaka havat lapátolni. És kétszázat adtak érte. Rendesen. Tudod mennyi pénz volt az akkor? Bementem utána a Nemzeti Szálló bisztrójába, és egész nap ittam abból a pénzből. Egész nap!



Vasárnap reggel fél nyolc és kilenc között végighallgathattam a két háború közötti antiszemita irodalom legsötétebb részeit, egy harmincas, kétgyerekes, vendégmunkásként Hollandiát és Németországot is megjárt proletár szájából. Akadt egy mindenben helyeslő hallgatója, így az egész környéknek volt szerencséje a pitbull idomítása közben előadott eszmefuttatáshoz, amelynek visszatérő eleme volt, hogy olvasni kéne, meg gondolkozni másoknak is. Olvasni, meg gondolkozni.

A szobámban estére egy fekete darázs fekete fészket rakott, és leszállt egy űrhajó.

18.6.13

meleg van de

ha fúrsz egy kis kutat az epres joghurthabba, akkor megérkezel a tejberizshez. nem veszélyes, nem omlik be az oldala. ha még egy kicsit mélyebbre ásol, ott vannak a meggyek. én csináltam

17.6.13

találkozás

o discurso do menino para não comer animais
őzikék, nyuszikák ...és polipok

remek alkalom végigkísérni, ahogyan egy felismerés és egy folyamat megértése révén erkölcsi alapú döntés születik egy bölcsődés korú gyerek fejében.
a videóban szereplő két és fél éves portugál Luiz Antônio egy-két nap alatt óriási népszerűségre tett szert, a párbeszéd paródiákat és bölcselkedéseket generáló mémmé vált.

  

Miután a gyerek tisztáz egy homályos pontot, hogy a tányérján lévő polip "igazi polip", aminek feje volt és élt, ezt a felismerést kiterjeszti, hogy ezek szerint a többi állat, amelyet megeszünk, mind igazi csirke, igazi tehén és igazi hal, amelyek élő állatok voltak. A megdöbbenést követően ("Senki nem eszik tyúkot! Ők állatok!") nagyon gyorsan megérti, hogy annak következtében halnak meg, hogy meg akarjuk enni őket. Jelzi, hogy van valamilyen fogalma a halálról. Végül az empátiától vezetve levonja a logikus következtetést, hogy ő ebből kimaradna.
Azt hiszem, ezzel felnőtteket megszégyenítő konzekvens módon vitt végig egy gondolatmenetet (függetlenül attól, hogy talán eleve nem volt túl éhes, és így jutott kapacitása a filozófiai problémával szembesülni).

15.6.13

eztolvasommost

román kultúrtörténetet.
a könyvtárban a szőke punk ruhatároslánynak szemmel láthatóan már nagyon nagyon hosszú ideje magyaráz valamilyen antifasiszta szövetségről egy nyolcvan körüli úr.
a Fecske teraszán háromtagú cigányzenekar játszik, hegedű, cimbalom, bőgő.
a szökőkútnál búvárexpedíció.
nyári a város.

14.6.13

...


Remegő Kéz

három hónapon belül másodszor verek le egy-egy üveg parfümöt, ami aztán ripityára törik a konyhakövön. így mulat egy proletárnő. replika erre nem is alkalmas, kizárólag eredeti termékkel próbálkozzunk.
:/

...

éjszakai suhanás, éjszakai kenyérillat, éjszakai gyereksün, óbuda

12.6.13

...

eztolvasommost

Fiatalkorában Mussolini a szabad szerelem és a neomalthusianizmus híve volt, hatalomra kerülése után viszont azt hirdette, hogy a férfiaknak férfiasságukat házasságkötéssel és népes család fenntartásával kell bizonyítaniuk. Bologna polgármestere lojalitását kimutatandó arra szólította fel a férfiakat, hogy ne alkalmazzák a coitus interruptus módszerét: "Lökd be, és hagyd benn! Ezt parancsolja a párt!"
(Angus Mclaren)

...

szerintem ez a kép rettentő félelmetes. egy pszichothriller.
de mit gondolsz?


Kathleen Laraia McLaughlin fotója

fehér egerek és

tudod, az az elefántos sör, ami a kedvencem. hogy is hívják?
a belga?
nem illuminatio, de valami ilyesmi.
mondjuk insomnia?
nem, ez hülyeség. esetleg dementia.
...
miért, ha van olyan ruhamárka, hogy amnézia - tudtad?
meg az agressor
igenigen. na, hát simán lehetne egy sör dementia.
megvan.
remek, ilyeneket lehetne még kitalálni, nem?

katatonia
incestus, valaki?

...