25.11.12

VERZIÓ

Hat filmre sikerült időt szakítanunk ezen a kis fesztiválon, ami Budapest haldokló kulturális életében alig kapott publicitást, pedig a vetített filmek alapán jóval többet érdemelt volna.

Rebecka Rasmusson filmje A földműves álma tele van finom humorral, pedig egy alapvetően szomorú történetet mesél el. A nem igazán trendkövető Knut egy kis településen tejgazdaságot vezet, és ötven éves korában hall először a transzexualitásról, ami alapján hosszú évtizedek gyötrődései után végre tudatosan is el tudja helyezni saját identitását. Ettől fogva azonban egyre inkább magára talál.
- ezen a fotón az van, ahogy átveszem A Legjobb Tejtermelő-díjat.
- jól kicsípted magad. ...gondolod, hogy meglepődött?
- hm, hát, lehetséges. én voltam az egyetlen, aki férfi névvel ment és női ruhában.
...
 - Knut, nem gondolod, hogy most már egy kicsit késő (a nemváltó műtéthez)
 
- nem. nőként akarok meghalni.


Bár rengeteg nehézségen küzdötte át magát, de összességében mégis jobban járt a Noah's Canoe főszereplője, aki viszont úgy tűnik egy női testbe született férfi identitással.
Kicsit suta, szögletes, és nagyon megnyerő fiatal férfi mesél magáról, a kamaszkori súlyos betegségről - pszichoszomatikusnak bizonyult -, amin keresztülment, az önazonosságig bejárt nehéz útról, szerelemről, tervekről, családi kapcsolatkról, a kenukészítésről, amit az apjával közösen csinált.

Életem legszomorúbb filmje, egy férfi reménytelen kitörési kísérletéről a Moving up.
valaki, aki teljesen mást akar az élettől, mint amit az élet akar tőle. Az iránban élő kurd utcaseprő gyerekkora óta egy végtelenné nyúló mesét ír egy tündérlányról, akiről annyit tudunk, hogy szőke, kékszemű, és Mariam a neve. Ezzel a monomániás tevékenységével egyre inkább szeparálja magát, a munkájától, családjától, mindennapi életétől, míg végül úgy érzi, már csak a háztetőn elzárva tartott galambok értik meg.



Tahrír tér 2011 ez volt a látott sorozat leggyengébb darabja, teljesen zavaros, reflektálatlan anyag a Hoszni Mubarak elleni tüntetésekről.

This is not a Film
Jafar Panahi iráni filmrendezőt a rezsim eltiltotta a filmkészítéstől. Az film alapja az a helyzet, amikor a lakásban tehetetlenül tébláboló, és az ellene folyó eljárás kimenetelére váró rendezőt kamerával a kezében látogatja meg egy barátja. Feszültségoldó terápiának talán hatásos lehetett az adott helyzetben de filmként valóban nem állja meg a helyét, ahogyan a cím is figyelmeztet, nem vicc.


Family Portrait in Black and White
a nagyon jószándékú, és fantasztikus munkát végző, de meglehetősen autoriter Olga nevelőszülőként befogadja a bőrszínük miatt az ukrán társadalomban nagy feltűnést keltő félvér állami gondozott gyerekeket. Afrikai, arab, kubai apák és ukrán nők véletlen gyerekeit. Több ponton az Émile Ajar-regény jutott eszembe. A társadalom, és gyakran a közvetlen környezet is nagyon elutasító ezekkel a különböző hátterű s különböző korú gyerekekkel, akik általában nagyjából huszan élnek egy kis település egyik családi házában. Ahogy növekszenek, a konfliktusok is éleződnek a nevelőanya és a gyerekek között.





Keine Kommentare: