29.11.12

Icoană pe sticlă


Ahogy nézegettem a Szuno webshopjában az ikonokat, egyre inkább eszembe jutottak azok a kis piros-kék román ikonok, amiket a nyolcvanas években, hordtak haza kilószámra a magyar értelmiségiek erdélyi utazásokról. Akkor engem kisgyerekként főleg az foglalkoztatott, hogyan lehetne minél jobban rajzolni,  így nem nagyon álltak közel hozzám ezek a bumfordi naiv kis másolt képek, most nézem, hogy milyen gyönyörűek.

25.11.12

found

innen

VERZIÓ

Hat filmre sikerült időt szakítanunk ezen a kis fesztiválon, ami Budapest haldokló kulturális életében alig kapott publicitást, pedig a vetített filmek alapán jóval többet érdemelt volna.

Rebecka Rasmusson filmje A földműves álma tele van finom humorral, pedig egy alapvetően szomorú történetet mesél el. A nem igazán trendkövető Knut egy kis településen tejgazdaságot vezet, és ötven éves korában hall először a transzexualitásról, ami alapján hosszú évtizedek gyötrődései után végre tudatosan is el tudja helyezni saját identitását. Ettől fogva azonban egyre inkább magára talál.
- ezen a fotón az van, ahogy átveszem A Legjobb Tejtermelő-díjat.
- jól kicsípted magad. ...gondolod, hogy meglepődött?
- hm, hát, lehetséges. én voltam az egyetlen, aki férfi névvel ment és női ruhában.
...
 - Knut, nem gondolod, hogy most már egy kicsit késő (a nemváltó műtéthez)
 
- nem. nőként akarok meghalni.


Bár rengeteg nehézségen küzdötte át magát, de összességében mégis jobban járt a Noah's Canoe főszereplője, aki viszont úgy tűnik egy női testbe született férfi identitással.
Kicsit suta, szögletes, és nagyon megnyerő fiatal férfi mesél magáról, a kamaszkori súlyos betegségről - pszichoszomatikusnak bizonyult -, amin keresztülment, az önazonosságig bejárt nehéz útról, szerelemről, tervekről, családi kapcsolatkról, a kenukészítésről, amit az apjával közösen csinált.

Életem legszomorúbb filmje, egy férfi reménytelen kitörési kísérletéről a Moving up.
valaki, aki teljesen mást akar az élettől, mint amit az élet akar tőle. Az iránban élő kurd utcaseprő gyerekkora óta egy végtelenné nyúló mesét ír egy tündérlányról, akiről annyit tudunk, hogy szőke, kékszemű, és Mariam a neve. Ezzel a monomániás tevékenységével egyre inkább szeparálja magát, a munkájától, családjától, mindennapi életétől, míg végül úgy érzi, már csak a háztetőn elzárva tartott galambok értik meg.



Tahrír tér 2011 ez volt a látott sorozat leggyengébb darabja, teljesen zavaros, reflektálatlan anyag a Hoszni Mubarak elleni tüntetésekről.

This is not a Film
Jafar Panahi iráni filmrendezőt a rezsim eltiltotta a filmkészítéstől. Az film alapja az a helyzet, amikor a lakásban tehetetlenül tébláboló, és az ellene folyó eljárás kimenetelére váró rendezőt kamerával a kezében látogatja meg egy barátja. Feszültségoldó terápiának talán hatásos lehetett az adott helyzetben de filmként valóban nem állja meg a helyét, ahogyan a cím is figyelmeztet, nem vicc.


Family Portrait in Black and White
a nagyon jószándékú, és fantasztikus munkát végző, de meglehetősen autoriter Olga nevelőszülőként befogadja a bőrszínük miatt az ukrán társadalomban nagy feltűnést keltő félvér állami gondozott gyerekeket. Afrikai, arab, kubai apák és ukrán nők véletlen gyerekeit. Több ponton az Émile Ajar-regény jutott eszembe. A társadalom, és gyakran a közvetlen környezet is nagyon elutasító ezekkel a különböző hátterű s különböző korú gyerekekkel, akik általában nagyjából huszan élnek egy kis település egyik családi házában. Ahogy növekszenek, a konfliktusok is éleződnek a nevelőanya és a gyerekek között.





23.11.12

egész nap szürkület


benne kis pamacs derengés.
a nénike, aki ballag fölfelé az aluljáróból, jobbkézzel a lépcsőkorlátba, ballal megkezdett egy bécsis zsemlébe kapaszkodva. A szendvicsen kibontott folpack, talán a buszpályaudvari büféből.
A kor kívül-belül elmaszatolja az egyéni vonásokat, mintha a nagyanyámat látnám, aki ha ráhúzott volna még pár évet a nyolcvankettőre. holnapután névnapja lesz.

22.11.12

boldogtalan napok


csavarosan sűrűsödik az ártékony gonoszság, egyre csomósodik, hiába próbálom oldani, egyre új szálakat növeszt. megyünk a télbe bele mezítláb, kisingben.
valaki szóljon már a rendezőnek, hogy én nem a Király Kis Miklós vagyok, hanem a lány.

aztán ráadásul csak hasonlatokkal tudom leírni azt az elveszett érzést, amibe a néhány nap sodort, mióta nem biciklivel járok a városon át. megvan az, az érzés, ha békalábbal úszol a tengerben pár napot, és aztán egyszercsak valamiért anélkül próbálod meg? vagy az a rémálom, amikor menekülnöd kellene, de mintha sűrű mézben próbálnál futni? vagy amikor előző életedben egy normális gyík voltál, de a következőben kuszmaként születsz? na, úgyhogy most előkeresem a régi orkánnadrágot, amiben szánkózni szoktam.


20.11.12

ezt láttuk ma

sajnos csak a trélert találtam meg, az artéról is leszedték a teljes videót
de ilyen volt mind a 15 perc tkp
Edmond était un âne
itt a rendező, Franck Dion beszél

a lett Reinis Petersons pedig maga is úgy néz ki, mint egy medve, ez talán szándékos ,)

18.11.12

ez van, téli levesben egyszerűen verhetetlen vagyok

forró forró forró gyömbéres chilis currys vegyes zöldségkrém,
domináns sütőtök-sárgarépa, narancs,
avokádóolajjal, pirított szezámmal.

16.11.12

...


külváros

a bicikli a szabadság illúzióját és a mámort adja,  tömegközlekedés viszont segít, hogy ne veszítsd el a kapcsolatot a társadalmi valósággal.
egy pillanatra Ukrajnában éreztem magam, mikor az aluljáróban elbillegett mellettem egy nádszálkarcsú szőke nő miniruhában, kis szőrmekabátban, erős és rendkívül profi sminkben, tűsarkújával loboutint utánzó  piros talpakat villogtatva, és rögtön utána szembejött egy nagydarab férfi tetőtől talpig terepmintásban, usankával a fején.
Utána ebből a fux + terepmintásból fél órán belül több verziót is láttam, a legextrémebb az a rozzant öregember volt, akinek még a baseballsapkája is terepmintás volt, a dzseki hátuljára pedig 1956 volt hímezve gépi cirkalmakkal (igény tehát van rá).

5.11.12

aaaa, amikor nem figyeltem oda, eldugtam magam elől a nutellát, és most nem tudom, hogy hol van!

4.11.12

...

olyan üres kihalt utcákon hasítok a belvárosban vasárnap délután, hogy ez a letargikus csehtamás-dal jutott eszembe. szerencsére nem merülök bele, mert közben nagyon jó is, a szélsöpörte utcákon gurulni, megállni, fényképezni, figyelni. az épített város lesz a főszereplő. kicsit mintha egy filmforgatásra készülve lezárták volna a környéket, ahogy utcahosszokon keresztül nem találkozom mozgó autóval, gyalogosokkal is alig. pedig ez még nem is a tél, hideg sincs, késő sincs, enyhe őszi délután, finom raszteres szürkület. szép is ilyenkor a város, de ha az ázsiai nyüzsgésre gondolok vissza, akkor mégiscsak az a melankolikus érzés áll össze belőle, hogy egy elöregedő, bezárkózó, erősen lefelé tartó régiójában élek a világnak.