13.9.12

...

Egy hónapja halt meg Janáky István, tehát akkor már végére járt ennek a dolognak, amit egy interjúban így fogalmazott meg (remélem rendben volt):

 Nem a pusztulás foglalkoztat engem, hanem a halál. Méghozzá a halálnak egy furcsa aspektusa, hogy mi történik az utolsó pillanatban egy építésszel, amikor még eszénél van, de már érzi, hogy nemsokára belekerül egy ismeretlen helyzetbe. Hogy akkor - mint építész - , mire fog gondolni? Egy épület jut eszébe? Vagy az építészet általában? Ami egy lehetetlenség, mer épületek vannak. Viszont ez az őskép - amiről az előbb beszéltünk -, ez lehet, hogy előjön? Az utolsó pillanatban? És az ember lát egy olyan házat, az utolsó pillantása egy házra esik, amit szeretett volna mindig megcsinálni.?

Update: megható is persze, de én ezen két napig röhögtem, és többeknek elmeséltem, különbözőképpen színezgetve a lehetőségeket, hogy pl mit tehet az ember, amikor már nem tehet semmit, Isten meg tolja elébe az elszalasztott házat, hogy nézd, nézd, hát ezt kellett volna megcsinálnod, jól nézd meg, hát erre vártam tőled, és most már annyi. De aztán kaptam olyan olvasói visszahelzést is, hogy milyen szomorú bejegyzés. Elnézést midnenkitől. Vagy talán mégis jobb, hogy nem erőltettem az én értelmezési keretemet. Sírni a sírókkal, nevetni a nevetőkkel - ez akkor egy ilyen furcsán működő szöveg.

Keine Kommentare: