19.1.12

ántivilág ez is

és olyan, hogy olykor kedélyes is, de kemény is, hierarchizált is, jól körülírt szerepekkel.
A történelmi helyzet és vele együtt a kultúrpolitika alakulása miatt a magyar filmtörténetben kevéssé, inkább érintőlegesen jelent meg ez a fajta polgári világ. és ami elszalasztódik, az örökre. Talán ez is az oka, hogy valahogy olasz filmekben megjelenő miliőre és atmoszférára asszociálok, ahogy olvasom

Az elutazás izgalmakkal járt: egy nagy család kelt útra nevelőnővel, az egyik cseléddel, rengeteg poggyásszal, egy-két hónapra. Apám a másik cseléddel otthon maradt, a nyárra rolettákkal elsötétített lakásban, ahol a szőnyegeket felszedték, gondosan bebugyolálták nagy göngyölegekbe, a fotelokat, székeket vászonhuzattal behúzták. A huzatoknak jelük és számuk is volt, hogy pontosan a helyükre kerüljenek. Apám csak látogatni jött minket, nyaralni többnyire Pécsre ment a családjához meg a Balatonra. Igazában dunántúli ember maradt, míg anyám és rokonsága felvidéki volt. Így utólag gondolom, apám talán élvezte is kissé a csendesebb, szabadabb nyári életet, a Duna-uszodába járt, hová később én is jártam – e nagy faalkotmányt évről évre éppen az Irányi utca végében kötötték ki –, esténként pedig vendéglőben vacsorázott a barátaival.

Az elutazás azzal kezdődött, hogy már napokkal előbb óriási, pántos utazóládákat, kofferokat hoztak le a padlásról, ezeket csak ilyenkor láttam, s belepakolták a fél konyhafelszerelést, ágyneműt. A ládákat feladták, egy Rózsa úr nevű szállító jött értük évről évre. Az elutazás napján az ebédlőben állt csomagban a kézipoggyász: bőröndök, kosarak, málhák, s díszként, ráadásként anyám nagy, kerek kalapdoboza meg egy hosszú, zöldes vászonhuzatú tok, melyben ernyők voltak. Anyám fátyolos kalapban, porköpenyben várakozott, s ilyenkor ő is izgatottnak látszott, egyébként mindig nyugodt volt. Végre jelentették, hogy megjöttek a kocsik, és ekkor anyám minden alkalommal megkérdezte:  – Egyfogatúakat hoztak?  – Akkor nem értettem, de utólag gondolom, azért kérdezte, mert apám – talán orvostanári tekintélye miatt – kétfogatún, „fiákeren” járt, míg anyám takarékoskodott, a nagy háztartás egyensúlya rajta nyugodott. Csakugyan mindig két egyfogatú, „konflis” jött, felpakoltunk, és elindultunk le a lépcsőn. Mi gyerekek, legszívesebben rohantunk, zúdultunk volna le a lépcsőn, ki a házból, a városból, de visszafogtak – együtt kellett lemennünk csendben, a kapu előtt várakozó, az utolsó lépcsőfordulóból már látszó kocsikhoz.
(Granasztói Pál: Ifjúkor a Belvárosban)

Keine Kommentare: