31.1.12

...

 arról volt szó, hogy mire elfogy a madaraknak szánt kosár dió, addigra vége kell legyen a télnek.
na, csak mutatom:

...

ugye tudod, hogy az emberek, személypercepciójuk során hajlamosak a személlyel kapcsolatos egyetlen pozitív vagy negatív információ alapján feltételezni, hogy a személy többi tulajdonsága is ezzel összhangban van? a holdudvar-hatás, tudod.
hogyne hogyne, köszi!
 a múltkor a harisnyák, most meg ez! a szülői énem mindenre kiterjedő figyelme kezd idegesíteni.

Jön a tavasz, a lobogó szoknyában biciklizés szezonja

a napokban beesik egy kicsi, de váratlan összeg, és mióta B mutatta, ezen a biciklin gondolkodom. sajnos azt mondja a tulajdonos lány, hogy épp ma este megy valaki megnézni:





ez a triatlonhoz készült mérettábla javaslata szerint
eggyel kisebb váz kéne, de sokkal
jobban szeretem a nagy bicikliket


30.1.12

...

Holnap este Ján Kadár legszebb filmjét, az Üzlet a korzónt vetíti az Örökmozgó.


a Gépjárművezetők Népe Front

(Petyusnak ide,
nehogy lemaradjon erről a szövegről)

REG: Ezek a nyomorult kerékpárosok nem fizetnek adót, átmennek a piroson. Kiszipolyoztak minket, és nemcsak minket. Már apáinkat is. És apáink apáit is. És...
STAN: És apáink apáinak apáit is. És apáink apáinak apáinak apáit is.
REG: Jól van Stan, ne lovald bele magad.... És mit adtak nekünk mindezért cserébe?!
TAG1: A tömlős gumiabroncsot!
REG: Mit?

TAG1: A tömlős gumiabroncsot!
REGÓ, igen-igen, azt ők adták, ez igaz.
TAG3: És a golyóscsapágyat!
STAN: Ó, igen, a golyóscsapágyat. Ne feledd, milyen nehéz volt előtte...
REG: Jól van, elfogadom. A gumiabroncsot meg a golyóscsapágyat – ezt a két dolgot ők csinálták.
MATTHIAS: És az utakat!
REG: Persze, nyilvánvalóan az utakat is. Ez nem is vita tárgya ugyebár. De eltekintve az utaktól, a tömlős gumiabroncstól és a golyóscsapágytól…
TAG: Könnyű acélcsöves vázszerkezet!
TAG1: Lánchajtásos differenciálmű!
TAG2: Pormentes útburkolat!
REG: Jó, jó, elég volt...
TAG1: És központosított állami útkezelés!
FRANCIS: Autók és repülők!
REG: Autók és repülők?
FRANCIS: Igen, Reg, az első amerikai kocsit a Duryea fivérek gyártották, ők kerékpárkésztőkként kezdték.  És az első motorral hajtott irányítható repülőt pedig a Wright fivérek fejlesztették ki – nekik is volt kerékpárkészítő műhelyük.
REG: Jól van, de eltekintve a tömlős gumiabroncstól, golyóscsapágytól, az utaktól, könnyű acélcsöves vázszerkezettől, lánchajtásos differenciálműtől, pormentes útburkolattól, központosított állami útkezeléstől, autóktól és repülőktől, mit tettek a kerékpárosok értünk?
TAG1: Fenntartható módon közlekednek és nem szennyezik a levegőt!
REG: DEMAGÓG!

innen
via kerékpárosklub

...

ahogy a tökmagok forognak a serpenyőben, mint egy megriasztott halraj

...

27.1.12

...

jaj lányom, mondtam, hogy ne vagdosd le mind a színes harisnyák lábfejét téli aláöltözőnek, mert eljön a szép tavasz, és meg fogod bánni!

26.1.12

KÍSÉRTETKÉNT FUTOTT ÁT A VÁROSON

EGYETLEN SZÁL LEPEDŐBEN DÉSIRÉ!

belement a hideg a szemembe, de!

tegnap hosszan meséltem I-nek a kis dolgozatomról, amit nem csak hogy türelmesen meghallgatott, de annyira fellelkesült, hogy magától felajánlotta, keres nekem nemzetközi szakirodalmat, ha szükségem lenne rá, vagy kivonatol szívesen!

Sikeresen átpasszoltam a költségvetésekben való kutakodás feladatát J-nek, úgy tűnik kölcsönös megelégedésre.

valaki felvilágosított, hogy a szemceruzát mélyhűtőbe kell tenni, és utána lehet kihegyezni

Felvérteztem magam friss tudással, ha Levente legközelebb az ősember nyelvéről, és általában a nyelvek keletkezéséről vagy az ősember egyéb tevékenységeiről kívánna beszélgetni (az esküvőn asztalszomszédomként ezekről akart hallani részleteket két matchboxozás között) Minden eshetőségre készen elővettem a Mire jó a nyelvtudományt is.

a neoprene térdvédő annyira beválik nap mint nap a biciklizéshez, hogy most egy teljes búváranorákon gondolkodom.
Úgy látom Európa ebben a témában is messze előttünk jár. Pinne con tacco:

szeretem őket

amikor a szarkák reggel a bicikliúton ugrándoznak, és látják, hogy jövök, de méltóságukon alulinak érzik, hogy felröppenjenek, viszont gyorsabban ugrálnak, és úgy őrizgetik egyszerre magukat, meg a stílust

25.1.12

hangtalanul, mint a baglyok suhanni

éjszaka keresztül a városon. simogató levegőben. a szép világoskékre javult szmogtérképemen. szeretem, mikor hagyja magát szeretni a város. félálomban van, nem tud ilyenkor semmi rosszat. szegényke

...

Éppen arra gondoltam, hogy milyen gyönyörű a reggel
és most olvasom, hogy Theo Angelopoulost tegnap elgázolta egy rendőr, és az este meghalt.

22.1.12

egy falut jobbágyostul már nem adnak érte, pedig

White Dream. Apeldoorn. Golden Apeldoorn. Groenland. Princess Irene.
holnap mindegyiknek lesz egy mentora (már ma is vannak, csak még nem tudják).

21.1.12

...

tudom, ez aljas demagógia, de azért muszaj megjegyeznem, hogy míg százezer+ ember ment ma utcára szolidarítani egy szégyent nem ismerő haramiabandával, addig virágokat egymagam ültettem. nem is abban fáradtam el, hanem ennek a tudomásulvételében.

...

19.1.12

ántivilág ez is

és olyan, hogy olykor kedélyes is, de kemény is, hierarchizált is, jól körülírt szerepekkel.
A történelmi helyzet és vele együtt a kultúrpolitika alakulása miatt a magyar filmtörténetben kevéssé, inkább érintőlegesen jelent meg ez a fajta polgári világ. és ami elszalasztódik, az örökre. Talán ez is az oka, hogy valahogy olasz filmekben megjelenő miliőre és atmoszférára asszociálok, ahogy olvasom

Az elutazás izgalmakkal járt: egy nagy család kelt útra nevelőnővel, az egyik cseléddel, rengeteg poggyásszal, egy-két hónapra. Apám a másik cseléddel otthon maradt, a nyárra rolettákkal elsötétített lakásban, ahol a szőnyegeket felszedték, gondosan bebugyolálták nagy göngyölegekbe, a fotelokat, székeket vászonhuzattal behúzták. A huzatoknak jelük és számuk is volt, hogy pontosan a helyükre kerüljenek. Apám csak látogatni jött minket, nyaralni többnyire Pécsre ment a családjához meg a Balatonra. Igazában dunántúli ember maradt, míg anyám és rokonsága felvidéki volt. Így utólag gondolom, apám talán élvezte is kissé a csendesebb, szabadabb nyári életet, a Duna-uszodába járt, hová később én is jártam – e nagy faalkotmányt évről évre éppen az Irányi utca végében kötötték ki –, esténként pedig vendéglőben vacsorázott a barátaival.

Az elutazás azzal kezdődött, hogy már napokkal előbb óriási, pántos utazóládákat, kofferokat hoztak le a padlásról, ezeket csak ilyenkor láttam, s belepakolták a fél konyhafelszerelést, ágyneműt. A ládákat feladták, egy Rózsa úr nevű szállító jött értük évről évre. Az elutazás napján az ebédlőben állt csomagban a kézipoggyász: bőröndök, kosarak, málhák, s díszként, ráadásként anyám nagy, kerek kalapdoboza meg egy hosszú, zöldes vászonhuzatú tok, melyben ernyők voltak. Anyám fátyolos kalapban, porköpenyben várakozott, s ilyenkor ő is izgatottnak látszott, egyébként mindig nyugodt volt. Végre jelentették, hogy megjöttek a kocsik, és ekkor anyám minden alkalommal megkérdezte:  – Egyfogatúakat hoztak?  – Akkor nem értettem, de utólag gondolom, azért kérdezte, mert apám – talán orvostanári tekintélye miatt – kétfogatún, „fiákeren” járt, míg anyám takarékoskodott, a nagy háztartás egyensúlya rajta nyugodott. Csakugyan mindig két egyfogatú, „konflis” jött, felpakoltunk, és elindultunk le a lépcsőn. Mi gyerekek, legszívesebben rohantunk, zúdultunk volna le a lépcsőn, ki a házból, a városból, de visszafogtak – együtt kellett lemennünk csendben, a kapu előtt várakozó, az utolsó lépcsőfordulóból már látszó kocsikhoz.
(Granasztói Pál: Ifjúkor a Belvárosban)

Agata Buzek

új lengyel filmeket szeretnék nézni
eszembe jutott róla a Szécsi Noémi regényének a borítója, direkt megnéztem, ki festette, és elfelejtettem :-/

William Dyce, köszi! :)


...

bipoláris gyorsvasút a nap.

kis pici, nemistudjukmegjelenhet-e

talán így a Szvetlovot hozzácsapva...
akkora válogatás-füzetke, mint egy paszport, Európa könyvkiadó, 1963.

matrica a metróban

17.1.12

...

az éjszakai ügyeletes robot

a testnek ezer izgalmas csodája, és most épp azt nem értem, hogy amikor igazán fontos időben ébredni, akkor akár négy óra alvás után is felébreszt a belsőóra harminc másodperccel a telefonébresztő csörgése előtt.



fesztiválzenekar

Kedves budapesti biciklisták,

Amikor a Hősök terén láttam a felemelt keréḱpárerdőt, arra gondoltam, de jó lenne egy koncertet tartani csak fiataloknak, olyan késő este, amikor az idősebbek már alszanak, és amikor már sok autó sincs az utcákon, percek alatt oda lehet tekerni a koncert helyszínére. Most ezt megvalósítjuk - Nektek - január 21-én éjjel fél 12-kor a Millenárison. Gyertek minél többen a Midnight Musicra, a jegy is nagyon olcsó lesz, csak kis hozzájárulás a költségekhez. Ez lesz a műsor: Messian: Egzotikus madarak és Maurice Ravel: G-dur zongoraverseny. Közreműködik: Dejan Lazic fiatal horvát zongoraművész és persze a Budapesti Fesztiválzenekar.
Sok szeretettel,
Fischer Iván

via Magyar Kerékpárosklub + FB 

15.1.12

eztolvasommost

a kultúrtörténeti anekdotázás laza füzére egyszer csak valami elég kategorikus állításba torkollik:
"A másik megértésére tett igyekezet a sematikus szemlélet elvetését jelenti, nem pedig azt, hogy tagadnánk, vagy eltörölnénk a másik másságát. De legyünk realisták. Az ellenség megértésének ezek a formái a költők, szentek vagy árulók sajátjai."
????
én eddig azt hittem, hogy ez tkp az egyetlen használható megközelítési mód, most akkor biztos, hogy a három közül kell lennem valamelyiknek? vagy már az is vagyok? nemár.
(néha úgy érzem, mintha Umberto kissé visszaélne a hírnevével)

14.1.12

eztolvasommost

ezek ilyen rövidebb, egy-egy alkalom kapcsán született kis írások összegereblyézve


meg a kijárat kiadó sorozatának a Preisich Gáboros kötetét


meg a Preisichtől vezetve aztán másik urbanista öreget, érdekes:

13.1.12

...

azt a szélsikálta esőmosta oszloppá kopott buddhaszobrot jó volna újra látni, amelyik 1200 éve lép kicsit előre, de már a lépés maga is szinte lekopott, csak a szikárság maradt még utolsónak

12.1.12

...

adnál nekem egy interjút? - nyújtja felém mikorfonként a pénztároslány a szalagról felkapott póréhagymát

ma reggel

A hosszú előjegyzések érdekessége, hogy tesztként is működnek. Vannak könyvek, amik kiperegnek a várakozás közben a fontosak közül, csak nézek idegenül. De a kis viharvert Tarkovszkijnak ugyanúgy örültem, mintha tíz éve kézbe kaptam volna, sőt.
Legelőször éppen annál a versnél nyílt ki, ami a Tükörben is elhangzik. Baka Isván fordítása.

Az első együttlétek

Ha együtt voltunk, minden egyes óra
Ünnep volt, istenültünk összeforrva,
S nem létezett a földön más. Merész
S madártoll-könnyű voltál, szédülés
Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a
Lépcsőn, fokokat átszökellve, és
Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra,
Hová mint tükrön túli tájba lépsz.

Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad
A kettős szárnyú szép oltárkaput,
S az éjszakában meztelen sugárzott
Szentséged, és lassan reám borult,
S ha felébredtem: „Légy ezerszer áldott!” –
Súgtam, bár vakmerőség volt az álmod
Áldásommal zavarni: kozmoszod
Pihent, s az asztalról az orgonákat
Vonzotta, kéklő árnyuk rád hajolt,
S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt
Derengés kékje és nyugalma hullt.

S egy kristálygömbben csillogott a tenger,
Hegység magaslott, lüktetett a fény
Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben
Te tartottad, a trónon alva, csendben,
És – istenem! – enyém voltál, enyém.
Felébredtél, s a hétköznapi szónak,
Ahogy kimondtad, új fényt adva, már
A nyelvet is varázskörödbe vontad,
A mondatok felzengtek és lobogtak,
S az a szó: te, azt jelentette: cár.
Mindent megmásított kezed varázsa,
A tárgyakat – a kancsót, tálat is,
Úgy állt közöttünk, mint posztján a strázsa,
A rezzenetlen, érchomályu víz.

Nem kérdeztük az ösvényt, merre visz.
Mint szirmait, a nagyvilág kitárta
A városok csodás virágait.
A gyógyfüvek lábunk elé hevertek,
S minden madár fölöttünk szállt, s követtek
A folyóban cikázó halrajok,
Előttünk még a mennybolt is kitárult.

A sors már őrültként loholt utánunk,
S kezében borotvát szorongatott.


ez a másik trailer sokkal szebb lett, csak nincs benne a vers

11.1.12

...


+
uborka
szójaszósz
párolt zöldség:
répa retek újhagyma
olajbogyó pirított csirke
soba
látod, nem csak főztem, egy fenyőfát is rajzoltam, ez meg itt a talaja

a fák
a föld alatt
is folytatódnak
valahogy
így

vártam a fényre és fény lett

9.1.12

Tove Jansson

 alkotásaiban az a csodálatos, hogy nem gondolja úgy, hogy a mesében a világ vagy a szereplők kevésbé volnának komplexek. de vicceltem, nem ez a csodálatos, a szépségük az.
Korábban beírtam ide A világ utolsó sárkányát, ahhoz hasonlóan Kalamáli története is A láthatatlan kisgyerek kötetben jelent meg magyarul.
A rajzok a szerző saját rajzai, és az olvasók számára hasonlóan egybeforrtak a történetekkel, mint Milne Micimackójának illusztrációi.

A Kalamáli, aki hitt a balszerencsében

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kalamáli, aki a tengerben mosta a nagy rongyszőnyegét. Szappannal és kefével súrolta, egészen a kék csíkig, és aztán várt minden hetedik hullámig, amely éppen jókor érkezett, hogy leöblítse a szappanhabot. Majd tovább mosta a következő kék csíkig, a nap melengette a hátát, lábát bedugta az átlátszó vízbe, és súrolt és súrolt.
Szelíd, csendes nyári nap volt, éppen rongyszőnyegmosásra való. A hullámok lomhán és álmosítóan közeledtek, és Kalamáli piros sapkája körül néhány dongó zümmögött, mert azt hitték róla, hogy virág.
Zümmögjetek csak! - gondolta Kalamáli komoran. – Tudom én, hogy mi lesz ebből! Az ilyen békés nap balszerencsét jelent.
Elérkezett az utolsó kék csíkig, hagyta, hogy a hetedik hullám átcsobogjon rajta, majd az egész szőnyeget bevonszolta a tengerbe, hogy kiöblítse.
A víz alatt a szikla sima és vöröses volt, a napsugarak ide-oda táncoltak rajta, és Kalamálinak mind a tíz lábujját bearanyozták. Kalamáli a gondolataiba mélyedt. Valójában be kéne szereznie egy narancssárga kalapot, vagy a régi kalap karimájára kéne napsugarakat hímeznie. Aranyfonállal. De természetesen ezek nem lennének olyanok, mint az igaziak, hiszen nem tudnának mozogni. És különben is, mit kezdene egy új kalappal a veszély pillanatában? El lehet pusztulni a régiben is…
Kalamáli kihúzta a szőnyeget a partra, és rádobta egy sziklára. Aztán dühödten elkezdett ugrálni rajta, hogy kinyomkodja belőle a vizet.
Túl szép az idő, ez természetellenes. Valaminek történnie kell. Érezte. Valahol a látóhatár mögött már gyülekezett valami sötét és félelmetes, sűrűsödött és közelgett egyre gyorsabban, gyorsabban…
És még csak nem is tudni, mi lesz az – suttogta Kalamáli magában. – Az egész tenger feketébe borul – mo­tyogta –, a napfény kihuny...
A szíve hevesen vert, a háta jéghideg lett, és hirtelen megfordult, mintha az ellenség már mögötte volna. De a tenger ugyanúgy ragyogott mint az előbb, napsugarak táncoltak az alján pajkos nyolcasokat írva, és a nyári szél megnyugtatóan simogatta Kalamáli arcát.
Ám nem olyan könnyű lecsillapítani egy Kalamálit, aki pánikba esett, maga se tudja, hogy miért. Remegő mancsokkal kiterítette a szőnyeget száradni, fölkapkodta a szappant és a kefét, és elindult haza, hogy föltegye a teavizet a tűzre. Cókmók ígérte, hogy öt táj­ban bekukkant hozzá vendégségbe.

 Kalamáli háza nagy volt, és nem különösebben szép. Annak idején valaki meg akart szabadulni a régi festékesdobozaitól, és befestette kívülről sötétzöldre, belülről barnára. Kalamáli bútorozatlanul bérelte a házat egy böhölitől, aki bizonygatta, hogy Kalamáli nagymamája fiatalkorában itt töltötte a nyarakat. És mivel Kalamáli igen rokonszerető volt, rögtön arra gondolt, tartozik annyi tisztelettel a nagymama emlékének, hogy ugyanabban a házban lakjon. Első éjszaka a lépcsőn ücsörgött, és nem értette a nagymamáját. Hát bizony, fiatalon egészen másmilyen lehetett a nagymama, mint amilyennek ő ismerte. Hihetetlen, hogy egy tősgyökeres kalamáli, aki ismeri a természet szépségeit, letelepszik ezen a kopár, szörnyű parton. Nincs kert, ahonnan befőzni lehetne, nincs egy árva lombos fa se, amiből lugast lehetne készíteni. Még csak tisztességes kilátás sincs. Kalamáli fölsóhajtott, és boldogtalanul szemlélte a zöld alkonyi tengert, melynek partját hullámverés szegélyezte, ameddig a szem ellátott. Zöld tenger, fehér homok, piros hínár. Éppen olyan vidék, ahol szerencsétlenség szokott történni; nincs egyetlen biztonságos folt sem. És aztán Kalamáli természetesen rájött, hogy az egész  tévedés volt. Ideköltözött, erre a szörnyű partra, ebbe a borzasztó házba teljesen fölöslegesen. Hiszen a nagymamája egészen másutt lakott. Ilyen az élet.
De addigra már az egész rokonságnak megírta a költözködését, s úgy gondolta, nem illene lakást változtatnia. A rokonok még azt hihetnék, hogy hebehurgya. Bezárkózott tehát, és megpróbálta a házat otthonossá tenni. Ám a bútorai itt sehogy se mutattak. A székek az asztalnál kerestek oltalmat, a heverő rémülten simult a falhoz, és a lámpák fényköre olyan satnya volt, mint egy ijedős zseblámpa villanása a sötét erdőben.
Mint minden kalamálit, őt is meglehetősen sok dísztárgy vette körül. Kis tükrök és családi fényképek bársony- és kagylóhéj keretben, porcelán macskakölykök és böhölik csipketerítőkön, gyönyörű selyemmel vagy ezüsttel hímzett aranymondások, egészen pici serlegek és kedves mórika alakú teáskanna-sapkák – igen, minden olyasmi, ami könnyebbé, kevésbé veszélyessé és kevésbé nyomasztóvá teszi az életet.
Ám mindezek a szép és kedvelt holmik elvesztették biztonságukat és feladatukat ebben a komor, tengerparti házban. Kalamáli az asztalról a komódra, a komódról az ablakba rakosgatta őket, de igazán sehol sem találták a helyüket.

Most is itt álltak. Egyre zavartabb ábrázattal. Kalamáli megállt az ajtóban, hogy vigaszt keressen bennük. De azok éppoly gyámoltalanok voltak, mint ő maga. Kiment a konyhába, lerakta a szappant és a kefét a mosogatóra. Aztán föltette a teavizet, és előszedte a szekrényből a legkecsesebb aranyszegélyű csészéket. Kivette a süteményestálat is, sietve lefújta a széléről a morzsákat, és néhány cukormázzal bevont süteményt helyezett el legfelülre, hogy cókmókot elkápráztassa. Cókmók tejszín nélkül issza a teát, de Kalamáli mindenesetre elővette a nagymama csónak alakú, ezüstözött tejszíneskannáját. A cukrot plüsskosárkába rakta, amelynek a füle gyöngyökkel volt díszítve.
Mire leterítette a teásasztalt, egészen megnyugodott, és minden balsejtelme elszállt. Csak az volt meglehetősen bosszantó, hogy ezen a sorsüldözött vidéken nem lehetett szép és alkalomhoz illő virágokat találni. Az itteni növények egészen elvadult, kicsi bokrokhoz hasonlítottak, és a virágaik színe sem illett a bútorokéhoz. Kalamáli elégedetlenül lökte odébb a vázát, és az ablakhoz lépett, hogy megnézze, jön-e már Cókmók.
Aztán hirtelen arra gondolt:
Nem. Nem. Nem szabad kinéznem. Meg kell várnom, amíg kopogtat. Akkor rohanok ajtót nyitni, és mindketten nagyon fogunk örülni egymásnak, és borzasztó sokat beszélgetünk majd... Ha lesem, hogy jön-e lehet, hogy a part egész a világítótoronyig üres lesz. Vagy esetleg észreveszek egy kicsi, közeledő pontot. És én nem szeretek semmit, ami föltartóztathatatlanul közeleg... De még rosszabb lenne, ha az a pont egyszer csak kisebbedni kezdene, és eltűnne...
Kalamálit elfogta a remegés.
Mi van velem valójában? - gondolta. - Meg kell beszélnem ezt a dolgot Cókmókkal. Bár nem éppen ő az, akivel a legszívesebben megbeszélném, de hát nem ismerek senki mást.
Kopogtattak az ajtón. Kalamáli kirontott a hallba, és még mielőtt ajtót nyitott volna, lelkendezve hadarta:
- ...és milyen gyönyörű az idő, a tenger, hihetetlen, a tenger ...olyan kék, olyan barátságos, még csak egy hullám sincs rajta! Hogy maga milyen ragyogóan néz ki! Az ám! De amikor a természet meg minden ennyire él, az jót tesz, nem igaz?
Zavarosabb mint általában - gondolta Cókmók. Lehúzta a kesztyűjét (ugyanis ő valóban finom asszonyság volt), és hangosan ezt mondta:
- Úgy van. Tökéletesen igaza van, Kalamáli asszony.
Leültek a teásasztal mellé, és Kalamáli annyira boldog volt, amiért társasága van, hogy hetet-havat összehordott, és a teát az abroszra öntötte.
Cókmók dicsérte a süteményt, a cukortartót és mindent, amit csak látott, ám a virágról egy szót sem szólt. Hát persze, hogy nem! Cókmók igen jólnevelt volt, és bárki láthatta, hogy az a vad, mérges bokor egyáltalán nem illik a teáskészlethez. Pár perc múlva Kalamáli befejezte a fecsegést, és mivel Cókmók sem mondott semmit, egy kis ideig teljes csönd volt. Egyszerre csak a napfény eltűnt az abroszról. A súlyos nagy ablakokat felhők borították el, és az asszonyok a szél közeledését hallhatták a tenger felől.
Messziről, mint a suttogást.
- Amint jöttem, láttam, hogy nemrég mosta ki a szőnyeget - mondta Cókmók udvarias érdeklődéssel.
- Igen, a tengervíz jót tesz a szőnyegeknek - felelte Kalamáli. - Nem mosódnak össze a színek, és friss illatuk lesz...
Meg kell értetnem Cókmókkal - gondolta, valakivel muszáj megértetnem, hogy félek. Valakivel, aki válaszolni tud, és azt mondja: hát, persze, hogy félsz, nagyon is megértem. Vagy esetleg: de kedves barátom, mi félnivalód van? Ilyen szép, csendes nyári napon. Mindegy, hogy mit csak valamit.
- Ezt a süteménye a nagyanyám receptje szerint sütöttem - szólalt meg Kalamáli. Aztán áthajolt az asztal fölött, és ezt suttogta: - Ez a nyugalom nem természetes. Valami borzalmas eljövetelét jelzi. Kedves Cókmók, higgyen nekem, mi nagyon kicsik vagyunk - mi és a mi teasüteményeink és a szőnyegünk és mindaz, ami fontos a számunkra, hiszen érti. Iszonyúan fontos, de fölöttünk minden pillanatban ott lebeg az elkerülhetetlen veszély...
- Jaj! - mondta Cókmók, és zavarba jött.
- Igen, igen. Elkerülhetetlen - folytatta Kalamáli sietve. - Amit nem lehet leimádkozni, amivel nem lehet beszélgetni, amit nem lehet megérteni, amiről sosem lehet kérdezősködni. Az, amely a sötét ablakkeret mögül közeleg, messziről, a nyílt tengerről, és nőttön nő, és amit mindig csak túl későn veszünk észre. Érezte már valaha is ezt, Cókmók? Mondja, tapasztalta ezt valaha? Tapasztalta, kedves Cókmók?
Cókmók egészen belevörösödött, és a cukortartót pörgette, megfogadva, hogy soha többé nem jön ide.
- Így nyárutón néha meglehetősen heves lehet a szél - mondta végül óvatosan.
Kalamáli csalódott némaságba burkolózott.
Cókmók várt egy pillanatig, aztán kissé ingerültebben folytatta:
- Nálam pénteken volt nagymosás, és akár hiszi,akár nem, de a lépcsőig szaladhattam a legjobb párnahuzatom után, olyan erős szél fújt. Milyen mosószert használ, Kalamáli asszony?
- Nem emlékszem – válaszolta Kalamáli, és hirtelen szörnyen fáradtnak érezte magát, mert Cókmók még csak meg sem próbálta megérteni őt.
- Parancsol még teát?
- Nem, köszönöm – mondta Cókmók. – Igazán kellemes vendégség volt. Úgy gondolom, hamarosan indulnom kell hazafelé.
- Igen, igen – mondta Kalamáli -, értem. Sötétedik, és a tenger emelkedik a parton.


Ilyen korán nem lehetett lámpát gyújtani anélkül, hogy ne látszott volna gyávaságnak, ám kissé túl sötét volt már ahhoz, hogy otthonosan érezzék magukat. Cókmók a szokásosnál jobban összeráncolta keskeny orrát, azt lehetett hinni, hogy nem érzi jól magát. De Kalamáli nem segített neki az indulásban, nem szólt egy szót sem, csak ült, egészen csendben, és a cukormázzal leöntött süteményt morzsolgatta kis darabokra.
Ez kínos – gondolta Cókmók. Lopva levette a komódról a táskáját, és a hóna alá szorította. Odakint föltámadt a délnyugati szél.
- Említette a szelet – mondta hirtelen Kalamáli. - A szelet, amely elvitte a mosnivalót. De én ciklonokról beszéltem. Tájfunokról, kedves Cókmók. Vízoszlopokról, forgószelekről, hurrikánokról, homokviharokról… Szökőárakról, amelyek házakat ragadnak magukkal. De mindenekelőtt magamról beszéltem, bár tudom, hogy ez nem túl finom dolog. Érzem, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz. Mindig csak ez járt a fejemben. Miközben a rongyszőnyeget mostam is. Meg tudja ezt érteni? Érzett már hasonlóképpen?
- Az ecet általában használ – mondta Cókmók a teáscsészéjére meredve. – A rongyszőnyeg megőrzi a színét, ha az öblítővízbe egy kis ecetet öntünk.
Ekkor Kalamáli megsértődött, és ez igazán ritkán fordult elő, Úgy érezte, hogy találnia kell valamit, amivel Cókmókot fölbosszanthatja, akármi legyen is az. Rámutatott a vázában meredező, csúnya kis csokorra, és fölkiáltott:
- Nézze! Ez csodálatos! Kiválóan illik ehhez a teáskészlethez.
Cókmók erre megbántódott, elege lett mindenből, fölugrott, és így kiáltott:
-    Dehogy illik! Túl nagy, túl tüskés, túlságosan tarkabarka, idegesítő, és egyáltalán nem illik hozzá.
Aztán az asszonyok elbúcsúztak egymástól, Kalamáli bezárta az ajtót, és visszament a nappaliba. rosszkedvű volt és csalódott, és érezte, hogy a vendégség nem nagyon sikerült. A kis csokor a teásasztal közepén állt, búsan és tüskésen, tele sötétvörös virágokkal. Kalamáli hirtelen ráébredt, hogy a hiba nem a virágban van, hanem a teáskészlet nem illik egyáltalán semmihez.
Áttette a vázát az ablakpárkányra.
A tenger teljesen megváltozott. Szürke lett, a hullámoknak fehér foguk nőtt, és dühösen harapdálták a fehér partszakadékot. Az ég vöröslően nehezedett föléje. Kalamáli sokáig álldogált az ablak előtt, és hallgatta, miként erősödik a szél.
Aztán megszólalt a telefon.
- Kalamáli asszony? – kérdezte Cókmók hangja óvatosan.
- Természetesen – válaszolta Kalamáli. – Más nem lakik itt. Szerencsésen hazaért?
- Hát én hazaértem – mondta Cókmók. – Most ismét érezni lehetett a szelet. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán barátságosan folytatta: - Kalamáli asszony? gyakran megtörténnek azok, azok a szörnyűségek, amelyekről beszélt?
- Nem – válaszolta Kalamáli.
- Tehát csak néha?
- Valójában sohasem – mondta Kalamáli. – Csak nekem rémlik úgy…
- Ja? – mondta Cókmók. – Csupán még egyszer meg akartam köszönni a vendéglátást. tehát sosem történt önnel semmi?
- Nem – válaszolt Kalamáli. – Nagyon kedves, hogy telefonált. Remélem, hamarosan ismét találkozunk.
- Én is remélem – mondta Cókmók, és letette a kagylót.
Kalamáli pár percig fázósan ült, és a telefont nézte.
 Az ablakom mindjárt elsötétül – gondolta. – Pokrócokat kéne akasztani eléje. A tükröket a falnak kéne fordítani – de nem csinált semmit, csak ült, és hallgatta a szél süvöltését a kéményben. Úgy hangzott, mint egy kivert állat üvöltése.
A ház déli oldalán a böhöli halászhálója elkezdte csapkodni a falat, de Kalamáli nem mert kimenni, hogy leszedje.
Az egész ház gyöngén megremegett a széllökésektől, és hallotta, miként támadt föl a vihar és közeleg sebesen vágtatva a tenger fölött.
Egy tetőcserép lecsúszott, és darabokra tört a sziklán. Kalamáli összerezzent és fölállt. Besietett a hálószobába. De az túlságosan tágas volt, nem érezte biztonságosnak. Az éléskamra! Az elég kicsi és védett. Kalamáli felkapott egy takarót, keresztülrontott a konyhán, berúgta az éléskamra ajtaját, és lihegve becsukta maga mögött. Oda alig hallatszott  a vihar. Nem is volt ablaka, csak egy kicsi szellőzőnyílása.
Előretapogatózott a sötétben, a krumplis zsák mellett, a lekváros polc alá, és egészen a falnak húzódva beburkolózott a takarójába.
A képzeletében lassan elkezdett kirajzolódni a maga saját vihara, sokkal sötétebb és vadabb, mint az, amely a házát rázkódtatta. A hullámok hatalmas fehér sárkányokká változtak, fekete, fénylő oszlopokként üvöltő vízörvény emelkedett a látóhatáron, és száguldott feléje, egyre közelebb…
Ez a saját elképzelt vihara mindig borzalmasabb volt, de hát ez így szokott lenni. És a lelke legmélyén Kalamáli egy kicsit büszke is volt a balszerencséjére, amely egyedül csak az övé.


Cókmók egy szamár – gondolta. – Együgyű asszony, aki nem képes másra gondolni, csak a teasüteményekre és a párnahuzatokra. Semmit sem ért a virágokhoz. És a legkevésbé sem ért meg engem. Most otthon üldögél, és azt képzeli, hogy velem sosem történt semmi. Hiszen én mindennap átélem a világvégét, és mégis öltözködöm, vetkőzöm, eszem és mosogatok, teameghívást adok, egészen úgy, mintha mi sem történt volna.
Kalamáli kidugta a fejét a pokrócból, szigorúan meredt a sötétbe, és azt mondta:
- Majd én megmutatom magának!
De hogy ezzel mit akarhatott mondani? Majd bebújt a takarója alá, és a fülére tapasztotta a mancsát.

Ám odakint a vihar mindjobban fokozódott, egészen éjfélig, és egy órakor már elérte a negyvenhat métert másodpercenként. Valamikor éjjel két óra tájban a szél ledöntötte a kéményt. Egy része a ház köré omlott, a többi a tűzhelyre. A tetőn támadt lyukon át a sötét égbolt, és a rohanó felhők látszottak. A vihar pedig beszabadult a házba, és semmit sem lehetett látni, mert a homokbuckák pora, lobogó függönyök, asztalterítők és családi fényképek röpködtek összevissza. Kalamáli összes féltett kincse életre kelt, a ház recsegett-ropogott, csörömpölt, nyikorgott, az ajtók kicsapódtak és a képek a padlóra zuhantak.
Kalamáli a nappali közepén állt teljesen éberen, vadul repkedő szoknyájában, és megzavarodva gondolta: Most bekövetkezik. Ennek rossz vége lesz. Végre! Nem kell többé várakoznom.
Megragadta a telefont, hogy fölhívja Cókmókot, és megmondja neki… na igen, hogy mondjon neki valamit, ami egyszer és mindenkorra zavarba ejtené. Valami nyugodtat és diadalmasat.
De a szél leszaggatta a telefonvezetéket. Kalamáli nem hallott mást, csak a vihar zúgását és a tetőn végigbukdácsoló cserepek zörgését, csörömpölését.
Ha a padlásra megyek, elszáll a tető – gondolta. . És ha a pincébe, rám dől az egész ház. mindenképpen ez lesz a vége.
Kezébe vette a porcelán macskakölyköt, és erősen magához szorította. Ekkor kivágódott az ablak, és az üveg végigcsörömpölt a padlón. A zápor a mahagóni bútorokat csapkodta, a szép gipszböhöli leesett az állványról és darabokra tört. A nagybácsi nagy üvegcsillárja iszonyú csilingeléssel a padlóra zuhant. Kalamáli hallotta, miként jajveszékelnek kiáltoznak bútorai, dísztárgyai, látta a törött tükörben saját sápadt arcát fölvillanni, és minden további gondolkodás nélkül odarohant az ablakhoz, és kiugrott.
Ott ült a homokban. Az arcát langyos eső mosta, ruhája lobogott és csattogott körülötte, mint a vitorla. Szorosan behunyta a szemét, és tudta, hogy most jóvátehetetlenül a veszedelmek kellős közepébe került. A vihar tovább tombolt, rendíthetetlenül és kitartóan.
Ám megszűnt minden ijesztő hang, minden, ami üvöltött, csörömpölt, tört és csattogott és hasadt. A veszedelem csak a házban leselkedett rá. Kalamáli óvatosan beszívta az algák fanyar illatát, és kinyitotta a szemét.
A sötétség már nem látszott olyan feketének, mint a nappaliból. Nézte a hullámverést és a világítótorony fényét, amely lomhán forgott az éjszakában, elhaladt mellette, végigvándorolt a homokzátonyok fölött, eltűnt a látóhatárnál és újra visszatért. A megnyugtató fény körbe-körbe keringett, figyelte és kordában tartotta a vihart.
Még sosem voltam kint éjszaka egyedül – gondolta Kalamáli. – Ha ezt anyám tudná…
Elkezdett mászni a part felé, szemben a széllel, hogy lehetőleg minél messzebb kerüljön a böhöli házától. A porcelánmacskát még mindig a mancsában szorongatta, megnyugtatónak érezte, hogy valami az oltalmára szorul. Most az egész tengert kékesfehér tajték borította. A hullámtaréjok megtörtek, és mint a füst, úgy szálltak a part felé. Az ízük sós volt.
A háta mögött a házban valami összedőlt. De Kalamáli nem fordult meg. Bekuporodott egy nagy kő mögé, és tágra nyílt szemmel nézett az éjszakába. Már nem fázott. És különös, egyszeriben teljes biztonságban érezte magát. Ez egészen szokatlan és ugyanakkor csodálatosan kellemes érzés volt a számára. De csakugyan, miért is lett volna nyugtalan? Hiszen most végre itt volt a katasztrófa!

Reggel felé a vihar lecsillapodott. Kalamáli alig vette észre, csak ült, és töprengett önmagáról, a szerencsétlenségéről, a bútorairól, és azon tanakodott, miként állíthatna mindent újra a helyére. Valójában nem történt más, minthogy a kémény leröpült a földre. Ám ő érezte, hogy ez volt eddigi élete legjelentősebb eseménye. Ez egészen összezavarta, mindent a fonákjára fordított, és Kalamáli nem tudta, miként terelhetné újra a dolgokat a megszokott kerékvágásukba. Úgy tetszett, a régi Kalamáli eltűnt, és nem volt benne biztos, hogy szeretné-e, ha visszatérne. Na és mindaz, ami a régi Kalamáli tulajdona volt? Mindaz, ami eltört, bekormozódott, megrepedezett, elázott? Képtelenségnek látszott, hogy nap nap után ott kéne ülnie, javítgatnia, ragasztania, foltoznia és keresgélnie az eltűnt részeket… Mosnia kéne, vasalnia, festenie, és sajnálkoznia azok fölött a holmik fölött, amelyeket nem tud helyrehozni, és közben folyton tudnia, hogy azért minden repedezett marad, és hogy azelőtt sokkal mutatósabb volt…
Nem, nem! És aztán az összes kacatot visszapakolni a helyére, ugyanazokba a komor szobákba, és mindig csak áltatnia magát, hogy milyen otthonosak…
- Nem, én ezt nem csinálom! – kiáltotta Kalamáli, és elgémberedett lábakkal fölállt. – Ha megpróbálok mindent a régi állapotába visszaállítani, akkor é magam is ugyanolyan leszek, mint azelőtt. Ismét elkezdek félni… Érzem. Akkor a nyomomba szegődnek a forgószelek, a ciklonok, a tájfunok…
Először megnézte a böhöli házát. A helyén volt. tele ronccsal és törmelékkel, amik rá vártak…
Egyetlen igazi kalamáli sem hagyná soha a szép örökölt bútorait elkallódni…
- Anyám azt mondaná, hogy senkinek sem szabad megszöknie a kötelességei elől – motyogta Kalamáli.
Már virradt. A keleti látóhatár a napfölkeltére várt. A megriasztott forgószelek a tenger fölött vágtattak, és a vihar itt-ott felhőfoszlányokat felejtett az égen. Egy kisebb mennydörgés dübörgött tova.
A levegő feszültséggel volt teli, a hullámok nem tudták merre kívánkoznak. Kalamáli tétovázott.
És ekkor megpillantotta a tornádót. Egyáltalán nem emlékeztetett a saját elképzelt vízoszlopára, amely feketén ragyogott. Ez valódi volt. És világos. Fehér felhőörvény, amely hatalmas csavarmenetben forgott lefelé, és ahol a tengerből kiemelkedő vízzel találkozott, krétafehérré változott. Nem üvöltött, nem száguldott. Teljesen csendben, kényelmesen lassan hajladozva jött a part irányába. Az éppen fölkelő nap rózsaszínre festette. Végtelenül magas volt, hangtalanul és vadul forgott maga körül, és egyre közeledett.
Kalamáli mozdulni sem tudott. Némán állt, egészen némán, szorongatta a porcelán macskakölyköt, és azt gondolta:
- Jaj, én gyönyörű, csodaszép szerencsétlenségem…
A vízoszlop a part fölött haladt, egészen közel Kalamálihoz. A fehér forgatag fenségesen elvonult mellette, most már homokoszloppá változott, és szép nyugodtan a levegőbe emelte a böhöli házának a tetejét. Kalamáli nézte az emelkedő és eltűnő tetőt. Látta, ahogy a bútorai sodródnak a forgataggal, és eltűnnek. Egyenesen az égbe repültek: a terítők, a családi fényképek,  a teáskanna melegítősapkája, a selyemmel és ezüsttel hímzett aranymondások, mind-mind és a megigézve arra gondolt:
Hát ez bámulatos! Mit is tehetek én, szegény kis Kalamáli a hatalmas természeti erőkkel szemben? Mit tehetek még ezek után? Semmit! Ki van söpörve, el van takarítva minden.


Az oszlop ünnepélyesen vonult a szárazföld felé. Halványodott, megtört és szertefoszlott. Már nem volt szükség rá. Kalamáli mélyet lélegzett.
Mostantól nem félek többé soha. mondta magában. – Mostantól egészen szabad vagyok. Mostantól bárminek örülhetek.
Letette a macskakölyköt a kőre. Az egyik füle valamikor az éj folyamán letörött, és egy kis olaj került az orrára. Ettől a képe egészen új, kissé huncut és szemtelen kifejezést öltött.
Fölkelt a nap. Kalamáli elindult a nedves úton. Ott hevert a rongyszőnyege. A tenger moszatokkal és kagylókkal díszítetett föl, és soha egyetlenegy rongyszőnyeg sem volt még ilyen alaposan kimosva. Kalamáli fölnevetett. Mindkét mancsával megragadta a szőnyeget, és magával húzta a hullámverésbe. Bemerült a nagy zöld hullámok közé, ráült a szőnyegre, és bevitorlázott a sistergő, fehér habokba. Majd újra lemerült, egészen a fenékig. Az áttetsző zöld hullámok egymást követve hömpölyögtek fölötte. Aztán Kalamáli ismét kiemelkedett a felszínre, és prüszkölt, és nevetett, és kiabált és táncolt a szőnyegen, a hullámok hátán a napsütésben. Soha életében nem érezte még ilyen jól magát.
Cókmók már jó ideje kiáltozott, mire Kalamáli észrevette őt.
- Rémes! – kiabálta Cókmók. – Szegény kedves Kalamáli asszony!
- Jó reggelt – mondta Kalamáli, és kihúzta a szőnyeget a partra. – Hogy van?
- Magamon kívül vagyok! – tört ki Cókmók.  – Micsoda éjszaka! Egész idő alatt magára gondoltam. És előre láttam ezt. egész idő alatt előre láttam. Hiszen ez valóságos katasztrófa.
- Csakugyan?  - kérdezte Kalamáli ártatlanul.
- Igaza volt, jaj, mennyire igaza volt – jajgatott Cókmók. – Hiszen megmondta, hogy közeleg a veszedelem. Hihetetlen, azok a szép bútorai! Az egész gyönyörű háza! Egész éjjel próbáltam telefonálni, annyira nyugtalan voltam, de nem volt vonal…
- Kedves magától – mondta Kalamáli, és kicsavarta a vizet a sapkájából. – De teljesen fölösleges volt Hiszen tudja, hogy csak egy kevés ecetet kell keverni az öblítővízbe, és a rongyszőnyeg színe egészen kiválóan megőrződik. Egyáltalán nem szükséges nyugtalankodnia.
Ezzel Kalamáli leült a homokba, és úgy nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak.

...

Bhaktapur, Nepal
innen

7.1.12

a perzsa macska

várakozás közben szegődött macska


telefonnal fényképeztem, azért ilyen kis erőtlen

5.1.12

...

tweed kabátka, tweed szoknyácska, életem első kiskosztümje olyan, mintha Párizsban kéne benne sétálni napsütéses októberi délután. de ötven éve. azt hiszem nem fog menni.

...

4.1.12

...

amikor tegnap este elbicikliztem mellette, a zenélőkút épp a történetét mondta fel a sötétben egyedül, ki tudja hányadszorra. ott tartott épp, hogy valami hatalmas szélvihar végzetesen megrongált valami szerkezetet, amit már nem is lehetett megjavítani. hirtelen nagyon megsajnáltam szegényt

(sunt lacrimae rerum)

árvaházi karácsony

ez egy régebben talált kép valahonnan, nincs extra apropója, de nem akartam elkallódtatni.
Ennek a régi Füssi cikknek az első mondata ugrott be róla: Az afrikai gyermek egyik legfőbb jellemzője, hogy sok van belőle.

3.1.12

Eva Zeisel


arról, hogy miért lett (inkább) tárgytervező: "nem helyes dolog éhezni a festészetért"

105 évet élt és majdnem ugyanennyit töltött alkotással, azért ez már közelít ahhoz, amit jónak mondanék, bár magam háromszázra tervezek. Kalandos, fantasztikus élete volt.
Jómódú magyar zsidó polgári családba születve gyerekkorában minden adott, hogy az elérhető legjobb mesterektől tanulhassa, amihez csak kedve van. Kezdetben Magyarországon festőnek, majd Berlinben formatervezőnek készült, egy német majolikagyár számára tervezett tárgyakat, nem sokkal később élve a hatalmas lehetőséggel részt vett a Szovjetunió porcelániparának fellendítésében, majd megjárta a sztálini időszak börtöneit (tapasztalatai megjelennek gyerekkori barátjának, későbbi szerelmének, Arthur Koestlernek Sötétség délben című regényében). Anyja szívós közbenjárására, és szovjet értelmiségiek kérésére végül szabadon bocsájtották. Furcsa, de van néhány hasonló sztori, amikor a szörny egyszercsak kienged valakit a markából. Németországból a nácik elől kellett menekülnie, előbb Svájcba, majd Londonba ment, végül New Yorkban telepedett le, és itteni munkássága alapján lett végül világhírű.
A háború után a friss, barátságos design és a tömeggyártás ötvözésével hatalmas népszerűséget ért el, harmonikus, gömbölyű, játékos formájú, személyes hangulatú tárgyait megfizethető áron tudták árulni. Az egyedi vagy kis szériás darabokat a gyűjtők őrizgetik hét lakat alatt, de a sorozatgyártott tárgyaihoz jóval olcsóbban hozzá lehet jutni. Nekem nagyon tetszik ez a tendencia, ami Eva fiatal korában a Bauhaussal kezdődött, és az Ikeával virágzik ma.
ezt a kis videót a TED-en találtam, ott van magyar felirat is.


 
 

A Times nekrológja

...

 
itt

...

E mondja, hogy ő egy ideig úgy értette, azt kiabálják a környezetében, hogy
JÁ-VOR PÁL, JÁ-VOR PÁL!
és ő ezt kicsit furcsállotta.